Réka megszólalásra nyitotta a száját.

Nem adtam rá esélyt.

— Igen, az enyém ez a ház.

Álltam a tekintetét.

— És velem ellentétben én nem szoktam más emberek szekrényeiben kutakodni.

A konyhára dermedt csend telepedett.

A sógorom a teáscsészéje peremét nézte.

A sógornőm idegesen az ajkába harapott.

Levente úgy ült ott, mintha legszívesebben köddé válna.

Réka hirtelen felkapta a táskáját.

— Velem még soha senki nem beszélt ilyen tiszteletlen hangon.

— Különös — feleltem halkan. — Én pontosan ugyanezt érzem azóta, hogy betette ide a lábát.

— Levente, te ezt tényleg szó nélkül eltűröd? Hogy így beszéljen az anyáddal?

A férjem lassan felemelte a fejét.

Vártam.

Pár másodpercig még reménykedtem.

Ez lett volna az ő pillanata.

Nem vártam jelenetet.

Nem akartam, hogy választania kelljen köztem és az anyja között.

Csak egyetlen mondatot szerettem volna hallani tőle.

Valami ilyesmit:

„Anya, nem volt rendben, hogy átnézted a dolgainkat.”

De Levente megint hallgatott.

Réka szája sarkában elégedett mosoly jelent meg.

És akkor, ott, abban a mozdulatlan csendben hirtelen összeállt bennem minden.

A baj sosem kizárólag az anyósommal volt.

A férjem felé fordultam.

— Ha a vendégek elmennek, nekünk beszélnünk kell.

— Nóra…

— És most nem fogod némán végigülni.

Réka dühösen sarkon fordult, és kiviharzott a konyhából.

Néhány perccel később távozott is, anélkül hogy akár egyetlen szót szólt volna hozzám búcsúzóul.

A többiek sem maradtak sokáig. Egyikük a másik után szedelőzködött, míg végül kiürült a ház.

Amikor ketten maradtunk, Levente visszajött a nappaliba.

— Szerintem ezt nagyon túltoltad — mondta.

Ránéztem.

És különös módon abban a pillanatban minden eddiginél tisztábban láttam.

— Nem, Levente.

Újra elővettem a dossziét, és letettem elé az asztalra.

— Az én hibám csak az volt, hogy túl sok idő kellett ahhoz, hogy megértsem valamit.

— Mit?

— Azt, hogy az anyád azért engedi meg magának, hogy belenyúljon a szekrényeimbe, mert te már régen elhitetted vele: ugyanilyen természetességgel nyúlhat bele a házasságunkba is.

Levente most sem talált szavakat.

Csakhogy életében először a hallgatása már nem sebzett meg.

Mert ezúttal éppen a csendje volt a válasz.