— Az anyád belenézett a személyes iratainkba.

— Én semmibe nem néztem bele! — csattant fel Réka.

Abban a pillanatban megszólalt a sógornőm.

— Anya…

Mindannyian ránéztünk.

Látszott rajta, hogy legszívesebben eltűnne onnan.

— Láttalak — mondta bizonytalanul. — A dosszié nyitva volt a kezedben.

A konyhára ránehezedett a csend.

Réka arca egy pillanat alatt megfeszült.

— Mégis miről beszélsz?

— Akkor történt, amikor Nóra kiment a teraszra. Kinyitottad.

Az anyósom tekintete megváltozott. Már nem játszotta a sértettet.

— Csak kíváncsi voltam, mi van benne.

— Miért? — kérdeztem.

— Mert aggódtam.

— Pontosan mi miatt?

Réka nem válaszolt rögtön.

Előbb Leventére pillantott.

Ez az egyetlen mozdulat többet mondott minden beismerésnél.

A férjemhez fordultam.

— Mi ez az egész?

— Semmi különös.

— Levente.

— Anyának volt néhány kérdése, ennyi.

— Miféle kérdése?

Réka nem várta meg, hogy ő feleljen.

— Azt szerettem volna tudni, kinek a nevén van a ház.

Mintha egy pillanatra megállt volna körülöttünk a levegő.

Csak néztem rá.

— Tessék?

— Ebben nincs semmi felháborító. Levente a fiam. Természetes, hogy érdekel, mi lesz vele később.

— Ezért turkál a papírjaink között?

— Nem turkáltam. Csak meg akartam bizonyosodni valamiről.

— Miről?

Réka kihúzta magát.

— Levente azt mondta, együtt fizetitek a lakáshitelt.

A férjemre néztem.

Ő lesütötte a szemét.

— És ebből mi következik?

— Furcsálltam, hogy a tulajdoni lapon kizárólag a te neved szerepel.

Hát ezért.

Nem a cukor érdekelte.

Egyetlen percig sem.

Az iratok miatt jött ide.

— Vagyis maga pontosan tudta, hol kell keresnie ezt a dossziét.

Réka nem szólt.

— Ki árulta el magának?

Levente nagy levegőt vett.

— Én.

Olyan érzés volt, mintha valami nehéz lezuhant volna bennem.

— Te mondtad meg neki, hol tartjuk a hivatalos papírokat?

— Megkérdezte.

— És azt is hozzátetted, hogy nyugodtan átnézheti őket?

— Nem így történt.

— Mit jelent az, hogy nem így?

Réka ismét közbevágott.

— Fejezd már be ezt a jelenetet. Ha nincs titkolnivalód, nem értem, miért vagy ennyire felháborodva.

Ezzel a mondattal végleg átlépte a határt.

Összecsuktam a dossziét.

Letettem magam elé az asztalra.

Aztán egyenesen Réka szemébe néztem.

— Tudja mit, Réka? Ebben igaza van.

Az arcán diadalmas mosoly jelent meg.

— Örülök, hogy végre belátod…

— Egyetlen dologban van igaza. Ez a ház az enyém.

A mosoly azonnal lehervadt róla.

— Ezt hogy érted?

— Úgy, hogy két évvel azelőtt vettem meg, hogy Leventét egyáltalán megismertem volna.

Réka azonnal a fiára kapta a tekintetét.

— De hát Levente is fizet érte…

— Levente a közös költségekhez járul hozzá — mondtam nyugodtan. — Rezsi, bevásárlás, internet. Ugyanúgy, mint én.

— És a hitel?

— Azt egyedül én rendeztem. Abból az összegből, amit a nagymamám lakásának eladásából kaptam.

Réka arca egy pillanat alatt kifehéredett.

Levente a homlokára simította a tenyerét.

— Nóra…

— Nem — vágtam közbe. — Most én következem.

A szekrényhez léptem, visszatettem a dossziét oda, ahonnan elővettem, majd lassan becsuktam az ajtót.

— Délután óta az én otthonomat minősíti. Kinyitogatta a szekrényeimet, turkált a holmijaim között, és beleolvasott a személyes irataimba. Ezek után pedig még képes volt megkérdőjelezni, hogy valóban én vagyok-e ennek a háznak a tulajdonosa, pusztán azért, mert ön szerint nem elég nagy itt a rend.