Óvatosan leraktam a kávéskannát az asztalra.

— Réka.

— Tessék?

— Kérem, csukja be azt a szekrényt.

A szemöldöke magasra szaladt.

— Hogy mondod?

— Azt mondtam, legyen szíves, csukja vissza.

— Én csak a cukrot kerestem.

A tekintetem a cukortartóra siklott.

A következő pillanatban mindenki másé is.

Réka szája keskeny vonallá préselődött.

— Nem kellene ekkora ügyet csinálnod egy semmiségből.

— Nem csinálok ügyet. Annyit kérek, hogy ne turkáljon a holmijaim között.

— Ugyan már! — nevetett fel élesen. — Most már az is turkálás, ha valaki kinyit egy konyhaszekrényt?

— Nem egyetlen szekrényről beszélünk.

A folyosó irányába intettem.

— A bejárat melletti szekrénybe is benézett.

A mosolya egy csapásra lehervadt.

— Szalvétát kerestem.

— A szalvéta az asztalon volt.

A sógorom lassan visszatette a poharát az asztalra.

A levegő annyira megfeszült, hogy szinte hallani lehetett.

Végül Levente törte meg a csendet.

— Nóra, anya nem rosszindulatból csinálja.

Felé fordultam.

— Valóban?

— Csak segíteni akar.

— Miben pontosan?

Erre már nem tudott felelni.

Réka viszont annál inkább.

— Abban, hogy ez az otthon legalább valamennyire rendezettnek tűnjön.

Kibukott belőlem a nevetés.

Egyszerűen nem bírtam visszatartani.

— Rendezettnek?

— Igen. A fiam egész nap dolgozik, és amikor hazaér, megérdemli, hogy normális körülmények várják.

Hát persze.

Elérkeztünk ahhoz a mondathoz, amely előbb vagy utóbb mindig előkerült.

„A fiam dolgozik.”

Mintha én reggeltől estig a kanapén heverésznék, és csak arra várnék, hogy Levente eltartsa minden kedvtelésemet.

— Én is dolgozom — mondtam halkan, de határozottan.

— Otthonról.

— Dolgozom.

— Hát…

Abban az egyetlen szóban ott volt minden lenézés, amit addig csak sejtetett.

Összekulcsoltam a karomat a mellkasom előtt.

— Mit akar ezzel a „háttal” mondani?

— Semmit.

— Dehogynem. Mondja ki nyugodtan.

Réka nagy, színpadias sóhajt eresztett meg.

— Nóra, én nem szeretnék mindenki előtt veszekedni veled.

A sógornőm majdnem félrenyelte a kávéját.

Szinte hihetetlen volt.

Egy teljes órán át szurkált, kritizált és beleszólt mindenbe, most pedig úgy adta elő magát, mintha ő lenne az, aki békét akar.

— Nagyszerű — feleltem. — Akkor tegye vissza, amit kivett, és üljünk vissza az asztalhoz.

Nekiálltam elrakni mindazt, amit széthagyott.

Előbb a rizses dobozt tettem vissza.

Utána a teát.

Aztán megláttam a dossziét.

Egy pillanatra mozdulni sem tudtam.

— Ezt miért vette elő?

Réka elkapta rólam a tekintetét.

— Ott volt.

— Tudom, hogy ott volt. Azt kérdeztem, miért került ki a pultra.

— Véletlenül odébb raktam.

Felnyitottam a dossziét.

A benne lévő iratok teljesen össze voltak keverve.

És abban a másodpercben minden világossá vált.

Ez a dosszié nem volt a cukor közelében.

A legfelső polcon tartottuk, egy másik doboz mögé csúsztatva.

Onnan nem eshetett le magától. Aki hozzá akart férni, annak pontosan tudnia kellett, mit keres.

— Kinyitotta? — kérdeztem halkan.

Réka felhúzta a szemöldökét.

— Ne beszélj butaságokat.

— Azt kérdeztem, felnyitotta-e.

Levente ekkor felállt a székről.

— Nóra, most már elég.

Lassan felé fordultam.

— Elég?

— Olyan dolgot fújsz fel, ami semmiség.