„Te vagy itt a háziasszony? Ehhez képest nálatok állandóan felfordulás van!” csattant fel az anyósom a konyhából, az ebédlőben azonnal elhalt a beszélgetés
Megalázó megjegyzések rombolják a hétvégi nyugalmat.
— Te vagy itt a háziasszony? Ehhez képest nálatok állandóan felfordulás van! — csattant fel az anyósom a konyhából olyan lenéző hangon, hogy az ebédlőasztalnál ülők beszélgetése egy pillanat alatt elhalt.
Épp a kávét osztottam szét. A kanna a kezemben maradt félúton, én pedig Rékára emeltem a tekintetem.
A konyhaszekrény előtt álldogált. Az ajtaja szélesen kitárva, a pulton pedig sorakoztak azok a holmik, amelyekről pontosan tudtam, hogy néhány perccel korábban még szépen bent voltak a helyükön.
Egy zacskó rizs. Két teásdoboz. Egy üveg instant kávé. Liszt egy felbontott zacskóban. Sőt még az a mappa is ott feküdt, amelyben a számlákat és a ház papírjait őriztük.
Mélyen beszívtam a levegőt.
— Mit szeretne megtalálni? — kérdeztem.
Réka még csak arra sem méltatta a szekrényt, hogy visszacsukja.
— Cukrot keresek. Bár ebben a házban bármit megtalálni felér egy hőstettel.
— A cukor ott van a kávéfőző mellett — feleltem, és a cukortartóra mutattam, amely szinte az orra előtt állt.
Levente nővére lehajtotta a fejét, mintha a tányérját nézné, de láttam, hogy a mosolyát próbálja elrejteni.
A férjem, Levente, továbbra is ült a helyén.
Ahogy mindig.
Réka először a cukortartóra pillantott.
Aztán rám nézett. Egy rövid másodpercig azt hittem, talán kellemetlenül érzi majd magát.
Nem így történt.
— Sokkal jobban kézben kellene tartanod a konyhádat — jegyezte meg. — Végül is te vagy itt a ház úrnője, nem igaz? Bár ha az ember körbenéz…
Elhallgatott, majd lassan végigmérte a helyiséget.
— Te vagy ennek az otthonnak a gazdája? Akkor elég furcsa, hogy mindig ekkora rendetlenség fogad.
Forróság szaladt végig az arcomon.
Nem azért, mert szégyelltem volna a lakásomat.
Hanem mert ez az asszony már közel egy órája azt leste, mibe köthet bele.
Vasárnap délután volt.
Ebédre hívtuk Levente nővérét a férjével, valamint két unokatestvért, akik pár napra jöttek a városba.
Reggel hét óta meg sem álltam.
Letöröltem és rendbe raktam a nappalit, megfőztem az ebédet, megterítettem, süteményt sütöttem, és még a teraszt is használható állapotba hoztam.
A ház egyáltalán nem volt piszkos.
Csak éppen hat felnőtt ember evett, beszélgetett, ide-oda húzta a székeket, és időnként letette valahová a poharát.
Ez nem káosz volt.
Hanem egy lakott, élő otthon.
Semmi más.
Rékának azonban soha, semmi nem felelt meg.
Amint megérkezett, végighúzta az ujját a nappali egyik polcán.
— Poros — jelentette ki.
Később eltűnt a fürdőszobában, majd visszatérve közölte:
— Vizes a törölköző.
Hát persze, hogy vizes volt.
Levente pár perccel korábban mosott kezet.
Ezután a bejáratnál meglátott két pár cipőt.
— Micsoda kupi.
Nem sokkal később kiszúrta Levente zakóját is, amelyet a férjem egy székre terített.
— Egy rendes asszony nem engedi, hogy ilyen holmik szanaszét heverjenek.
Én pedig csendben maradtam.
Nem akartam az egész rokonság szeme láttára jelenetet csinálni.
A család szeme láttára végképp nem.
Most azonban Réka ott magasodott előttem, miközben a konyhaszekrény tartalmának jó részét már kipakolta a pultra, és olyan hangon oktatott ki, mintha vendégként joga volna megmondani, hogyan kellene vezetnem a saját háztartásomat.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz