— Én is.

— De Márk…

— Márknak is van két keze.

Márk erre újra elnevette magát, ezúttal már esze ágában sem volt visszafogni.

— Ezt tanúsíthatom — mondta, és látványosan felemelte mindkét kezét. — Ráadásul tényleg kettő van belőlük.

Mónika arcán egyetlen mosoly sem jelent meg.

— Ne csűrjétek-csavarjátok a szavaimat!

— Nem csavarok én semmit — válaszoltam. — Belépett ide, meglátta a rendelt ételt az asztalon, és gondolkodás nélkül engem vont kérdőre, hogy miért nem főztem.

— Mert többnyire te szoktál főzni.

— Pontosan erről beszélek.

Az asztalhoz léptem.

— Tudja, mi ebben az igazán érdekes?

Mónika nem szólt.

— Ha hat napon át én állok a tűzhelynél, az senkinek sem tűnik fel.

Felnyitottam a krumplis dobozt.

— Ha kitakarítok, az is magától értetődik.

Levettem a saláta tetejét.

— Ha bevásárolok, azért sem jár külön megjegyzés.

Kivettem három tányért a szekrényből.

— Ha reggelit, ebédet és vacsorát készítek, az valahogy a világ legtermészetesebb dolga.

Letettem a tányérokat az asztalra.

— De ha egyetlen vasárnap úgy döntök, hogy inkább rendelek valamit…

Mónika szemébe néztem.

— …akkor hirtelen úgy kezelnek, mintha országos vizsgálóbizottság elé kellene állnom.

Márk hangosan felkacagott.

— Nóra…

— Mi az? Nem igaz?

Erre még ő is kénytelen volt bólintani.

Mónika szorosan összezárta az ajkát.

— Én soha nem mertem volna így beszélni az anyósommal.

— Lehet, hogy éppen ez volt a baj.

A nappalira nehéz csend ereszkedett.

Most már Márk sem nevetett.

Mónika hosszú másodpercekig mozdulatlanul nézett rám.

— Ezzel mit akarsz mondani?

— Csak azt, hogy talán maga is lenyelt egy csomó mindent, amit igazából sosem kellett volna. És most úgy érzi, más nőknek is kötelességük ugyanígy viselni.

Mónika arca megfeszült, aztán valami átfutott rajta.

Amióta belépett hozzánk, most először fordult elő, hogy nem vágott vissza azonnal.

— Fogalmad sincs, milyen volt az én házasságom.

— Ebben teljesen igaza van.

Aprót bólintottam.

— Éppen ezért én sem osztok tanácsot arról, hogyan kellett volna vezetnie a saját otthonát.

A szavaim mintha megálltak volna a levegőben köztünk.

Márk a padlót kezdte nézni.

Mónika lassú mozdulattal leereszkedett az egyik székre.

Pár pillanatig csak a csend volt velünk.

Aztán Márk nagyot sóhajtott, és felnyitott még egy ételesdobozt.

— Akkor… együnk, mielőtt teljesen kihűl?

A csirkét szétosztottam a tányérokra.

Mónika mereven bámulta az ételt maga előtt.

— Nem kérek.

Márk felvonta a szemöldökét.

— Anya, pont ebédidőben állítottál be.

— Azt mondtam, nem vagyok éhes.

Csak vállat vontam.

— Ahogy gondolja.

Leültünk enni.

Márk nekilátott.

Én is felemeltem a villámat.

Talán két perc telhetett el így.

Aztán Mónika hangja halkan megszólalt:

— Van még abból a töltött tésztából?

Ránéztem.

Ő viszont gondosan kerülte a pillantásomat.

Márk szája sarkában mosoly jelent meg.

— Van.

Odacsúsztatta elé a dobozt.

Mónika kivett belőle egy darabot.

Majd rövid habozás után még egyet.

Szótlanul megette mindkettőt.

Amikor befejezte, összehajtotta a szalvétáját, és a tányér szélére tette.

— Ez tényleg jó.

— Remekül elköltött tizenötezer forint volt — jegyezte meg Márk szárazon.

Bele kellett harapnom az ajkamba, hogy ne törjön ki belőlem a nevetés.

Mónika olyan pillantást vetett rá, amelytől máskor talán megfagyott volna a levegő.

Most azonban nem szólt semmit.

Körülbelül egy óra múlva elment.

Amikor az ajtó végre becsukódott mögötte, Márk felém fordult.

— Szerintem ma hivatalosan is családi lázadást indítottál.

— Ugyan.

Elkezdtem összeszedni az üres dobozokat az asztalról.

— Csak kivettem egy szabadnapot.

Márk finoman kivette a kezemből a csomagolásokat.

— Ezt hagyd rám.

— Miért?

Elmosolyodott.

— Mert ma a kezed szabadságon van. Elfelejtetted?

Visszasétáltam a kanapéhoz.

És miközben Márk leszedte az asztalt, hirtelen megértettem valamit, amit talán már évekkel korábban fel kellett volna fognom.

A pihenés nem jutalom, amit egy nő csak akkor érdemel ki, ha előbb bizonyítja, hogy a végsőkig kimerült.

És senkinek sem kell engedélyt kérnie ahhoz, hogy megálljon egy kicsit.

Még a saját anyósától sem.