Mónika rögtön felé kapta a fejét.

— Neked ez mulatságos?

— Egy kicsit igen — vallotta be Márk.

— Hát persze. Mert neked sincs halvány fogalmad arról, mennyibe kerül rendben tartani egy háztartást.

Most rajtam volt a sor, hogy felvonjam a szemöldökömet.

Na, ez kezdett igazán érdekes fordulatot venni.

— Ezt hogy érti?

— Pontosan úgy, ahogy mondom — vágta rá Mónika. — A mi időnkben az asszonyok még tudták, hogyan kell beosztani a pénzt. Otthon készítettük az ebédet. Nem szórtunk ki tizenötezer forintot csak azért, mert nem volt kedvünk bemenni a konyhába.

Lassan beszívtam a levegőt, mielőtt válaszoltam volna.

— Ennek semmi köze a lustasághoz.

— Akkor mégis mihez van köze?

— Ahhoz, hogy pihenni szeretnék.

— Ugyan mitől kellene neked pihenned?

Erre már felnevettem.

Nem azért, mert viccesnek találtam.

Inkább azért, mert annyira képtelen volt maga a kérdés, hogy máshogy nem tudtam reagálni.

— Ezt most tényleg komolyan kérdezi?

— Teljesen komolyan.

Feljebb ültem a kanapén.

— Hetente negyven órát dolgozom. Én intézem a bevásárlásokat. Takarítok. Majdnem minden nap főzök. Viszem a háztartást. Tegnap reggel kilenctől gyakorlatilag megállás nélkül a lakást raktam rendbe.

Mónika csak legyintett.

— Ezt mi mind végigcsináltuk.

— Nagyszerű.

— Mégsem rendeltünk vacsorát az internetről minden apró fáradtság miatt.

— Ez is igazán nagyszerű.

— Akkor végképp nem értem, te miért…

— Mert megengedhetem magamnak.

Mónika szája egy pillanatra nyitva maradt, de hang nem jött ki rajta.

Márk felém fordult, én pedig nem álltam meg.

— Mert van rá pénzem. Mert sült csirkét szerettem volna enni úgy, hogy ne nekem kelljen előkészítenem, fűszereznem, megsütnöm, aztán elmosogatnom utána. Mert ezt a vasárnapot a kanapén akartam tölteni. És mert nem tartozom elszámolással senkinek minden egyes falat miatt, amit megveszek.

Mónika arca megfeszült.

— Én csak próbálom megmutatni neked, hogyan kell egy otthont rendesen vezetni.

Ez a mondat sokkal jobban betalált, mint bármi, amit addig mondott.

— Tizenkét éve nem a szüleim tartanak el.

— A házasság egészen más dolog.

— Kilenc éve vagyok Márk felesége.

— Akkor annál inkább tudnod kellene…

Márk ekkor közbevágott.

— Anya, most már elég.

Mónika lassan a fiára emelte a tekintetét.

— Tessék?

— Azt mondtam, hogy ebből most már elég.

— Már azt sem szabad kimondanom, amit gondolok?

— Dehogynem — felelte Márk nyugodtan, de a hangjában volt valami keménység. — Csakhogy jelenleg a mi lakásunkban állsz, és Nórát támadod azért, mert egyetlen vasárnap nem volt kedve főzni.

Mónika karba tette a kezét.

— Én mindössze arra célzok, hogy egy rendes, felelősségteljes asszony…

— Várjon csak egy percre.

Felemeltem a tenyerem, hogy megállítsam.

— Felelősségteljes asszony?

— Igen, pontosan.

Előbb Márkra pillantottam, aztán vissza az anyjára.

— És a felelősségteljes férfi hol marad ebben a történetben?

Mónika homloka ráncba szaladt.

— Ennek mégis mi köze van Márkhoz?

Hát persze.

Pontosan ezt vártam tőle.

— Minden köze van hozzá.

— Nem követem.

— Én sem igazán, ezért kérdezem.

Felkeltem a kanapéról.

— Márk sem főzött ma.

— Ő egész héten dolgozik.