„Megszüntettem a hozzáférésedet a számlámhoz.” — Eszter higgadtan közölte, miközben Gergő a Tescóban, a kasszánál elutasított kártyával állt
Ez fájdalmas, de szükséges igazság, végre.
— Elmagyaráznád végre normálisan, mi a fene történt az előbb? — Gergő már az ajtóból odavágta a bankkártyát az asztalra. A plasztiklap nekicsattant a cukortartónak, aztán bepördült a hokedli alá. — Ott állok a Tescóban telepakolt bevásárlókocsival, a pénztáros engem bámul, mögöttem már fújtat a sor, a terminál meg kiírja, hogy „tranzakció elutasítva”. Ez most mégis micsoda bohózat?
— Nem bohózat — felelte Eszter higgadtan, anélkül hogy felnézett volna a laptopjából. — Inkább a műsor vége. Megszüntettem a hozzáférésedet a számlámhoz.
— Hogy érted, hogy megszüntetted? Megőrültél? És ha kaját kell vennem? Ha anyámnak gyógyszer kell? Ha tankolnom kell? Te egyáltalán gondolkodsz?
— Képzeld, igen. Magamra gondolok. Két év után először. Meglepően frissítő érzés.
— Te most szórakozol velem? — Gergő kirántotta a széket, és olyan lendülettel ült le, hogy az fájdalmasan megnyikordult alatta. — Direkt húzod az agyam? Csak hogy tudd, én nem lusta vagyok. Kerestem a lehetőségeket. Törtem a fejem, merre induljak. Nem akarok valami értelmetlen melóban fillérekért robotolni, hogy negyvenévesen rájöjjek: elpazaroltam az életem.
— Most viszont nyilván megmented az életed azzal, hogy délelőtt tizenegyig alszol, és közben a „projektedről” beszélsz, ami egyik héten blog, a másikon kávézó, aztán hirtelen férfilélektani csatorna — Eszter ekkor végre ránézett. — Ez nem önkeresés, Gergő. Ez annak a keresése, kinek a nyakába tudsz a legkényelmesebben beleülni.
— Na, tessék, már kezdődik is. Ez a te különszámod. Úgy tudsz fogalmazni, mintha én lennék a világ utolsó szemete.
— A szemetet legalább rendszeresen kiviszik. Az elmúlt hónapokban még ennyi hasznod sem volt.
— Azért ne ess túlzásba.
— Én esem túlzásba? Talán én hazudtam azt, hogy állásinterjúra megyek, miközben valójában anyámnál ültem, és arról panaszkodtam, hogy a feleségem nem ért meg? Én vettem le pénzt a kártyámról „gyógyszerre”, aztán állítottam haza egy új horgászbottal? Én meséltem két éven át a nagy áttörésről, miközben a rezsit, az ételt, az autójavítást, a fogorvost meg a hitelkártya-tartozásaid részleteit az én fizetésem és a stúdióm bevétele fedezte?
— Most szándékosan egy kupacba hordasz mindent! — Gergő felemelte a mutatóujját, mintha valami fontos vádat készülne megfogalmazni. — És ha már az igazságnál tartunk: egy feleségnek támogatnia kell a férjét. Erre való a család. Ma az egyiknek nehéz, holnap a másiknak.
— Neked nem nehézségeid vannak. Neked egy kényelmes rendszered volt. És ez a rendszer most véget ért.
— És anya? — hirtelen előrehajolt, szinte ráborulva az asztalra. — Rá gondoltál? Magas a vérnyomása, fájnak az ízületei, a nyugdíja nevetséges. Pontosan tudod, hogy segítek neki.
— Nem — vágta rá Eszter. — Én segítettem az anyádnak rajtad keresztül. Te pedig az én pénzemből játszottad a gondoskodó, nemes lelkű fiút. Megható előadás volt, kár, hogy jegyet nem szedtetek rá.
— Hogy beszélhetsz így róla? Egy rossz szava sem volt hozzád.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz