„Harmincnyolc euró?!” Mónika felháborodva kiáltotta az asztalnál, miután meglátta az ételhordó dobozokat
Felháborítóan igazságtalan ez a fáradt tétlenség.
Mónika olyan arccal meredt az ételhordó dobozokra az asztalon, mintha nem ebédet látna, hanem valami súlyos családi vétek cáfolhatatlan bizonyítékát.
— Már megint házhoz hozattatok kaját?
A kanapéról emeltem rá a tekintetem. Mónika a nappali ajtajában torpant meg, a táskája még mindig a vállán függött, az arcára pedig kiült a teljes, leplezetlen felháborodás.
Még a kabátját sem sikerült rendesen levennie.
Vasárnap volt. Hosszú hetek után először fordult elő, hogy nem álltam neki főzni.
Nem azért, mert rosszul éreztem magam. És nem is azért, mert otthon nem akadt volna semmi alapanyag.
Egyszerűen csak nem volt hozzá erőm. Egész héten dolgoztam. Szombaton végigsikáltam a lakást, három adag mosást intéztem el, bevásároltam, ráadásul Márkot is elkísértem egy családi látogatásra. Aznap reggel úgy nyitottam ki a szemem, hogy egyetlen gondolat járt a fejemben:
ma nem akarok semmit csinálni. Tényleg semmit.
Márknak kifejezetten tetszett az elképzelés.
— Hozassunk valami ebédet, aztán ennyi — javasolta.
Így került az asztalra sült csirke, krumpli, saláta és pár empanada. Alig tíz perce hozta ki a futár a rendelést, amikor megszólalt az ajtócsengő.
Mónika érkezett.
Előzetes telefon nélkül.
Ahogy már annyiszor.
Bejött, a kulcsait ledobta az előszobai komódra, aztán ahogy észrevette az asztalon sorakozó dobozokat, egyetlen pillanat alatt megváltozott az arca.
— Ezt a szokásotokat én komolyan nem tudom felfogni — jegyezte meg.
Márk, aki mellettem ült, felhúzta a szemöldökét.
— Melyik szokásunkat, anya?
— Azt, hogy folyton kész ételt rendeltek!
Az asztalhoz lépett, és felpattintotta az egyik doboz fedelét.
— Mennyibe került ez az egész?
— Anya…
— Kérdeztem valamit.
Ránéztem, és nyugodtan feleltem:
— Harmincnyolc euró volt.
Mónika szeme tágra nyílt.
— Harmincnyolc euró?!
Úgy bámult rám, mintha éppen azt vallottam volna be, hogy kölcsönt vettünk fel egy adag sült csirkére.
— Igen — mondtam halkan.
— Ennyi pénzből én több napra bevásárolok!
Erre már nem reagáltam.
Nem akartam vitát.
Ez a vasárnap éppen arról szólt volna, hogy végre nyugtom legyen.
Pihenni szerettem volna.
Mónikának azonban sosem kellett különösebb bátorítás ahhoz, hogy veszekedést kerekítsen valamiből.
— Őszintén mondom, nem értem a mai nőket — folytatta, miközben nagy nehezen kibújt a kabátjából. — Nektek már minden túl nagy fáradság.
Márk fáradtan kifújta a levegőt.
— Anya, mi csak hozattunk valami ennivalót.
— Pontosan ez az, amiről beszélek.
A tekintete rám szegeződött.
— Miért kell ételt hozatni? Talán nem tudsz a saját kezeddel főzni?
Egy pillanatra teljes csend ereszkedett közénk.
Előbb a tenyeremre néztem.
Aztán vissza Mónikára.
— Dehogynem tudok.
Ő várakozóan figyelt, mintha biztos volna benne, hogy mentegetőzni kezdek.
Én azonban csak halványan elmosolyodtam.
— Csakhogy ma a kezeim úgy határoztak, hogy ők is szabadságot vesznek ki. Velem együtt.
Márkból akaratlanul is kiszaladt egy rövid nevetés.
Próbálta elnyomni, de nem sok sikerrel.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz