Szóra nyitotta a száját, aztán mégsem mondott semmit. Csak összeszorította az ajkát.

— A mikrohullámú sütőről akart beszélni, hát megtettük. Ön elkezdte sorolni, mennyi mindent adott nekünk, én pedig felidéztem, mi mindent tettünk mi önökért. Azt állította, Gábor megváltozott, ő pedig elmondta, miért. Azzal vádolt, hogy eltávolítom magától, miközben szinte hetente találkoznak.

Aprót vontam a vállamon.

— Maradt még valami?

Katalin egész teste feszült volt a dühtől.

— Te…

Elakadt.

Én csendben vártam.

— Te komolyan…

Újabb hosszú másodperc telt el.

Aztán végül kibukott belőle:

— Te hálátlan kis ribanc!

A szobára olyan csend zuhant, mintha valaki elvágta volna a levegőt.

Gábor arca kifakult.

— Anya!

Zoltán is felpattant.

— Katalin, most már tényleg fejezd be.

Nóra döbbenten ült a helyén, nyitott szájjal.

Én még néhány másodpercig csak néztem az anyósomat. Aztán, teljesen akaratlanul, elmosolyodtam.

— Ó. Szóval elfogytak az érvek.

Katalin rám meredt.

Felfogta.

És látszott rajta, hogy ez az egyetlen mondat jobban megütötte, mintha ordítani kezdtem volna vele.

— Én most elmegyek — sziszegte végül.

— Szerintem is az lesz a legjobb — mondta Gábor.

Katalin hitetlenkedve fordult felé.

— Már te is?

— Igen, anya. Mert az imént a saját lakásunkban megsértetted a feleségemet.

A vita kezdete óta először fordult elő, hogy Katalin nem talált választ.

Némán felkapta a kabátját.

Zoltán utána ment az előszobába.

Mielőtt kilépett volna, még egyszer visszanézett ránk.

— Köszönöm az ebédet.

Aztán egy rövid, bizonytalan szünet után hozzátette:

— És a csirke tényleg nagyon jó volt.

Nórából kitört a nevetés.

Még Gábor sem bírta tovább, ő is elnevette magát.

Az előszobából Katalin felháborodott hangja hallatszott:

— Zoltán!

A bejárati ajtó csattanva záródott be mögöttük.

Pár másodpercig egyikünk sem mozdult, és senki nem szólt semmit.

Végül Nóra rám pillantott.

— Ugye tisztában vagy vele, hogy mostantól az egész rokonságnak azt fogja mondani, hogy kidobtad innen?

— Pedig nem dobtam ki.

— Tudom.

— És te is tudod.

— Tudom.

Gábor visszarogyott a székére, és végigsimított az arcán.

— Sajnálom.

Megráztam a fejem.

— Nem neked kell bocsánatot kérned helyette.

A férjem az ajtó mellett tornyosuló dobozokra nézett.

— És mindez egy mikrohullámú sütő miatt.

Nóra felállt, és kézbe vette a saját tányérját.

— Nem.

Aztán Katalin otthagyott tányérjáért is nyúlt.

— A mikró csak az utolsó ürügy volt.

Ránéztem.

Ő vállat vont.

— Anya nem azért dühös, mert nem kérdezitek meg mindenről.

— Hanem?

Nóra halvány, szinte szomorú mosollyal nézett ránk.

— Azért, mert lassan rájön, hogy soha nem is kellett az engedélye.

És erre most először egyikünk sem tudott már mit mondani.