Zoltán megint lesütötte a szemét.

Nóra a tányérjára meredt, mintha abban keresne valami menekülőutat.

Katalin mindkét tenyerét az asztallapra simította.

— Nagyon okosnak hiszed magad, ugye?

— Nem erről beszélünk.

— Neked mindig van valami frappáns válaszod.

— Többnyire csak akkor válaszolok, ha kérdeznek.

— És az a fölényes kis mosoly is mindig ott van az arcodon.

Őszintén szólva addig észre sem vettem, hogy mosolygok.

— Anya — mondta Gábor, ezúttal keményebben. — Elég volt.

Katalin azonnal felé kapta a fejét.

— Látod? Már megint őt véded.

— Azért, mert a saját otthonunkban sértegeted a feleségemet.

— Én senkit sem sértegettem!

Kissé oldalra döntöttem a fejem.

— Még nem igazán.

Katalin szúrós pillantással nézett rám.

— Amióta bekerültél ebbe a családba, én próbáltam nyitni feléd.

Nem feleltem.

— Elfogadtalak.

— Igen.

— Úgy kezeltelek, mintha a lányom lennél.

Nóra erre hirtelen felnézett.

Én is ránéztem Katalinra, aztán megkérdeztem:

— Nórának is megmondja, mire költse a fizetését?

Katalin szája egy vonallá szorult.

— Tőle is számon kéri, mennyibe került egy-egy ruhája?

— Az teljesen más helyzet.

— Hozzá is beállít előzetes telefon nélkül?

— Eszter…

— A vendégei előtt is megjegyzéseket tesz arra, amit főzött?

— Fejezd be.

— Neki is elmondja, hogy egy tisztességes nőnek jobban kellene törődnie a férjével?

A levegő szinte megdermedt körülöttünk. Gábor az anyját figyelte.

Nóra is őt nézte. Katalin összeszorított fogakkal ült.

— Te mindent a saját kedved szerint csavarsz ki.

— Nem. Csak visszamondom azokat a mondatokat, amelyeket öntől hallottam.

— Mert mindent megjegyzel, hogy egyszer majd ellenem fordíthasd!

— Nem ezért maradnak meg bennem. Hanem azért, mert túl sokszor hangzanak el.

Zoltán fáradtan felsóhajtott.

— Katalin, talán jobb lenne, ha mi most…

— Te ne szólj bele!

Zoltán azonnal elhallgatott.

És ezzel végleg elszabadult a helyzet.

Katalin felpattant a székéről.

— Mióta te ennek a családnak a része lettél, minden rólad szól.

Döbbenten meredtem rá.

— Ezt most komolyan mondja?

— Igen! Gábor a te munkádhoz igazítja a szabadságát. Veled választja ki a bútorokat. Veled beszéli meg, hol legyen karácsonykor. Kikéri a véleményedet, mielőtt dönt valamiről.

Kivártam egy pillanatot. Talán kettőt is.

— Katalin… amit most felsorolt, azt úgy hívják, hogy házasság.

Nóra próbálta visszanyelni a nevetést, de nem sikerült teljesen.

Katalin élesen ránézett.

— Neked ez mulatságos?

— Hát… egy kicsit igen — vallotta be Nóra.

— Természetesen. Most már te is vele tartasz.

— Anya, senki nem támad téged — mondta Nóra fáradt türelemmel. — Csak hallanod kellene, miket mondasz.

Katalin hirtelen a széke háttámlájáról lekapta a táskáját.

— Rendben. Értem én. Úgy látszik, itt már fölösleges vagyok.

Gábor azonnal felállt.

— Ezt senki nem mondta.

— Nem is kell. Pontosan látszik minden.

Elindult az ajtó irányába, de két lépés után megtorpant, és visszafordult felém.

— Remélem, most elégedett vagy.

— Mivel kellene elégedettnek lennem?

— Azzal, hogy sikerült a saját fiamat ellenem hangolnod.

Én is felegyenesedtem.

— Nem, Katalin. Szerintem önnek inkább azzal nehéz szembenéznie, hogy Gábornak lehet saját álláspontja anélkül is, hogy bárki irányítaná.