— Én semmiféle számlát nem vezetek.

— Pedig éppen most nyitotta meg.

Erre nem tudott mit mondani.

Így hát folytattam.

— Tavaly, amikor elromlott az autójuk, ki adta oda a sajátját kilenc napra?

Katalin ajkai vékony vonallá szorultak.

— Gábor.

— A mi autónkat. Azt, amivel én jártam munkába.

— Jó, rendben.

— Amikor a fürdőszobájuk felújítása csúszott, és a szakemberek három héttel később végeztek, hol zuhanyoztak majdnem minden este?

Zoltán halkan dörmögte:

— Nálatok.

— Így van.

— Eszter, ezek egy családban maguktól értetődő dolgok — vágta rá Katalin.

— Teljesen egyetértek. Pontosan ezért nem is emlegettem fel őket soha.

Csak egy pillanattal később esett le neki, mire megy ki a beszélgetés.

Én azonban már nem álltam meg.

— Amikor Nóra tavaly költözött, ki adott neki kölcsön hatszázezer forintot a kaucióra?

Nóra felkapta a fejét.

— Eszter…

— Nem ellened mondom.

— Tudom.

Katalin viszont most már hallgatott.

— És az ötvenötödik születésnapján ki rendezte az éttermi számlát, amikor a kártyája nem működött?

— Visszaadtam neked!

— Három hét múlva. És nekem ezzel akkor semmi bajom nem volt.

— Akkor most miért hozod elő?

— Azért, mert az imént azt kérdezte, mi mikor tettünk bármit is önökért.

Gábor leült mellém.

— Anya, Eszternek igaza van.

Ez a mondat rosszkor hangzott el.

Nagyon rosszkor.

Katalin arca egy pillanat alatt megkeményedett.

— Hát persze. Természetesen neki van igaza.

— Nem ezt mondtam — próbálta Gábor csillapítani.

— Dehogynem. Mostantól úgyis mindig ő mondja ki az igazságot.

— Anya…

— Én meg nyilván csak útban vagyok.

Erre senki nem talált azonnal választ.

Katalin hátrébb lökte a székét, mintha már a mozdulattal is jelezni akarná, mennyire megbántották.

— Én csak azt akartam, hogy ez a család tényleg család maradjon.

— De hiszen az maradt — szólaltam meg halkan.

— Nem. Egyáltalán nem.

— Miért gondolja így?

— Mert a család nem így viselkedik.

— Akkor hogyan?

— Úgy, hogy nem mindenki kizárólag saját magával foglalkozik.

Ekkor éreztem először tisztán, hogy a türelmem utolsó morzsái is elfogytak.

— Katalin, majdnem minden vasárnap együtt ülünk asztalhoz. Gábor hetente többször is felhívja önt. Nórának segítünk, amikor szüksége van ránk. Odaadtuk az autónkat, amikor kellett. Befogadtuk önöket, amikor nem volt más megoldás. Karácsonykor minden második évben nálunk gyűlik össze a család. Mondja meg őszintén: mit kellene még csinálnunk, hogy ön szerint is „rendes családnak” számítsunk?

Katalin csak nézett rám, de nem felelt.

— Adjunk önnek kulcsot a lakásunkhoz?

Néma csend.

— Kérjünk engedélyt, mielőtt veszünk valamit?

Továbbra sem jött válasz.

— Mutassuk meg a bankszámlakivonatainkat is?

Gábor óvatosan közbeszólt:

— Eszter…

De ekkor már nem tudtam megállni.

— Vagy esetleg minden alkalommal fel kellene hívnunk önt, mielőtt kidobunk vagy elajándékozunk egy régi mikrót, nehogy kiderüljön, hogy valakinek a rokonságból éppen arra fájt a foga?

Katalin arca vörösre váltott.

— Direkt kiforgatod az egészet.

— Akkor segítsen megérteni.

— Nekem nem kell magyarázkodnom neked.

— Pedig nagyjából húsz perce pontosan ezt teszi.