— Igen. Két felnőtt ember általában pontosan így működik.

Zoltán lehajtotta a fejét, de látszott rajta, hogy a mosolyát próbálja elrejteni.

Katalin természetesen észrevette.

— Nem értem, ezen mi olyan mulatságos.

— Semmi — mondta gyorsan Zoltán.

Katalin újra felém fordult.

— Te nagyon is tudod, miről beszélek.

— Őszintén szólva nem igazán.

— Gábor régebben sokkal jobban kötődött a családjához.

A férjem ekkor már letette a vizespalackot a pultra.

— Anya…

— Most mi van? Nem mondtam valótlant.

— Szinte minden héten találkozom veletek.

— Az nem ugyanaz.

— Mi nem ugyanaz?

Katalin egy pillanatra elbizonytalanodott.

Aztán kimondta:

— Régen kikérted a véleményünket.

Gábor rövid, hitetlen nevetést hallatott.

— Mivel kapcsolatban?

— Sok mindenben.

— Akkor mondj egyet.

Néma csend lett.

Katalin pár pillanatig láthatóan keresgélt az emlékei között.

— Például a kocsidat.

— A kocsimat?

— Amikor az első autódat vetted, apád véleményét kérted ki.

Zoltán erre rögtön közbevágott:

— Akkoriban huszonkét éves volt.

Beleharaptam az arcom belső felébe, hogy ne nevessek fel hangosan.

Gábor lassan bólintott.

— Pontosan. Huszonkettő voltam. Most meg harmincnyolc vagyok.

— Attól még nem kellene figyelmen kívül hagynod a szüleidet.

— Meghallgatlak titeket. Csak az nem ugyanaz, mintha ti hoznátok meg helyettem a döntéseimet.

Katalin vonásai megfeszültek.

És abban a másodpercben világossá vált számomra, hogy ez az ebéd már menthetetlen.

Hirtelen felém fordult.

— Na, pontosan erről beszélek.

— Miről is?

— Erről a stílusról.

— Az előbb Gábor szólalt meg, nem én.

— Igen, de mielőtt te bekerültél az életébe, nem ilyen hangon beszélt.

Nóra behunyta a szemét, mintha már előre fájna neki a folytatás.

— Anya, kérlek, fejezd be.

— Nem. Most nem fogom befejezni. Valakinek végre ki kell mondania az igazságot.

Hátradőltem a széken.

— Akkor tessék. Mondja ki.

Katalin a szemembe nézett, rezzenéstelenül.

— Mióta veled él, a fiam úgy viselkedik, mintha már senkinek nem tartozna semmivel.

— Nem tudtam, hogy adósságlistája van.

— Ne csavard ki, amit mondok.

— Eszemben sincs.

Felemelte a kezét, és az ujjain kezdte sorolni:

— Amikor költöztetek, ki ment oda segíteni?

— Költöztetőket fogadtunk.

— Az apósod akkor is dobozokat cipelt!

Zoltán felhúzta a szemöldökét.

— Három dobozt vittem át.

— Zoltán, ne most.

Én nyugodt hangon feleltem:

— És még aznap este meghívtuk önöket vacsorára, hogy megköszönjük.

— Nem ezen van a lényeg.

— Rendben. Hallgatom tovább.

— Amikor beköltöztetek, ki adott nektek mikrohullámú sütőt?

Ránéztem.

— Arra a mikróra gondol?

— Igen, arra.

— Azt az én anyám adta.

Különös némaság ereszkedett az asztalra.

Nóra lesütötte a tekintetét.

Gábor a tenyerébe köhintett.

Katalin néhányat pislogott.

— Most nem ez a fontos. Általánosságban beszélek.

— Jó. Akkor beszéljünk általánosságban.

Összefonta maga előtt a karját.

— Mi mindig ott voltunk nektek.

— És mi is ott voltunk önöknek.

— Valóban?

Ahogy ezt az egyetlen szót kiejtette, azonnal megfeszült bennem valami.

— Igen. Valóban.

— Mikor?

Letettem a szalvétámat az asztalra.

— Biztos benne, hogy el akarjuk kezdeni vezetni ezt a képzeletbeli számlát?