„Te hálátlan cafka!” — csattant fel az anyósom, mire a családi ebéd megdermedt
Igazságtalan vádak égető szégyent hoznak ránk.
— Te hálátlan cafka! — csattant fel az anyósom.
Pár pillanatig némán meredtem rá. Aztán halvány mosoly jelent meg az arcomon.
— Ó. Szóval idáig jutottunk. Elfogytak az értelmes érvek.
Katalin arca egy csapásra megfeszült.
A férjem, Gábor, a konyhapult mellett állt, kezében egy palack vízzel. Lassan lehajtotta a tekintetét.
A húga, Nóra, aki velem szemben foglalt helyet, abban a pillanatban abbahagyta a telefonja pötyögését. Még Zoltán, Katalin férje is megállt a falat közben, és letette a villáját.
Vasárnap délután volt, valamivel két óra múlt, és negyedórával korábban még úgy tűnt, egészen nyugodt családi ebéd zajlik nálunk.
Vagy legalábbis majdnem nyugodt.
Katalin előbb a burgonyába kötött bele.
Aztán a csirkére tett megjegyzést.
Később pedig azt kezdte firtatni, minek kellett új kávéfőzőt vásárolnunk, amikor szerinte „a régi is hibátlanul tette a dolgát”.
Nem szóltam semmit.
Gábor sem reagált.
Aztán Katalin kiszúrta a nappaliba vezető ajtó mellett álló két kartondobozt.
— Azok meg mik? — kérdezte gyanakodva.
— Pár holmi Nórának — válaszoltam.
Nóra felkapta a fejét.
— Nekem?
— Igen. A tányérok, a poharak meg az a kis elektromos sütő, amiről beszéltél.
Az arca felderült.
— Jaj, tényleg! Köszönöm, Eszter. Pont meg akartam kérdezni, mikor ugorhatok el értük.
— Akár ma is elviheted.
Katalin végignézett a dobozokon, majd mély ránc jelent meg a homlokán.
— És a mikró?
— Miféle mikró?
— Ami eddig nálatok volt.
Rögtön leesett, hová akar kilyukadni.
Három héttel azelőtt több konyhai készüléket lecseréltünk. A régi mikrohullámú sütő még működött, ezért Gáborral úgy határoztunk, odaadjuk annak az egyetemista lánynak, aki nemrég bérelte ki az első saját lakását ugyanebben a házban.
— Odaadtuk valakinek — mondtam.
Katalin letette a villáját.
— Kinek?
— A lánynak a harmadikról.
— És miért?
A kérdés őszintén meglepett.
— Mert szüksége volt rá.
— Nórának is jól jöhetett volna.
Nóra azonnal felemelte a kezét, mintha meg akarná állítani.
— Anya, nem. Nekem nem kell mikró.
Katalin azonban már rá sem hederített.
— Azért előbb megkérdezhettétek volna a családot, mielőtt idegeneknek ajándékozzátok a holmijaitokat.
— A mi mikrónk volt.
— Tudom én nagyon jól, hogy kié volt.
— Akkor nem világos, min akadtál fenn.
Katalin kihúzta magát a széken.
— Azon, Eszter, hogy egy rendes családban először a saját embereinkre gondolunk.
Gáborra pillantottam.
Ő csak halkan kifújta a levegőt.
— Anya, Nóra az imént mondta, hogy nincs szüksége rá.
— Itt nem pusztán a mikrohullámú sütőről van szó.
Hát persze.
Katalinnál soha semmi nem pusztán arról szólt, amiről elsőre beszéltünk.
Kortyolt egyet a vizéből, aztán folytatta:
— Az utóbbi időben nagyon megváltoztatok.
— Kikre gondolsz pontosan?
— Rád és Gáborra.
— Miben változtunk meg?
— Bezárkóztatok a saját kis világotokba. Mindent magatok döntötök el. Azt vesztek, amit kedvetek tartja, oda mentek, ahová akartok, és annak adjátok a dolgaitokat, akinek éppen eszetekbe jut…
Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz