— És ha nemet mondok? — kérdezte halkan.

— Akkor bíróságra megyünk — felelte Nóra. — Nem attól félek. Attól félek, hogy egy olyan ember mellett kell élnem, aki engem csak kényelmes eszköznek tekint. A bíróság nem rémálom, hanem eszköz.

Gábor az ablak felé fordult. Hosszú ideig nem szólt. Aztán megtörte a csendet.

— Anya… anya telebeszélte a fejem. Mondott dolgokat… tudod, miket. Én meg ostoba voltam. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy ez tényleg igazságos, mert „a törvény szerint” így van. Aztán amikor letetted elém azt a mappát… rájöttem, hogy nem magamat védem, és nem is téged, hanem valaki más kapzsiságát szolgálom ki. Őszintén szégyellem magam. Csak… én nem tudok olyan lenni, mint te. Nem megy nekem azonnal és egyenesen. Idő kell.

— Az idő nem mindenre felmentés — mondta Nóra. — De hallom, amit mondasz. És még valami, Gábor… — most először ejtette ki a nevét úgy, ahogy annak idején az anyakönyvvezető előtt hangzott el — ha együtt maradunk, az édesanyád többé nem tárgyal velem az irataimról. Semmilyen formában. Ha te akarsz vele erről beszélni, beszélj. Én nem fogok.

Gábor bólintott. Nem volt benne teljes bizonyosság, de bólintott. Aztán felállt, kezébe vette az asztalon fekvő mappát, majd visszatolta Nóra elé.

— Tartsd magadnál — mondta. — Legyen szem előtt. Nekem sem árt, ha látom.

Nem ölelték meg egymást. Gábor bement a szobába, és fáradtan leült az ágy szélére, majd eldőlt. Nóra a konyhában maradt. Feltette a vízforralót, és sokáig nézte a felszálló gőzt. Nem érzett diadalt. Csak azt, hogy az otthona még mindig az övé. Nem csupán a papírok miatt — bár amiatt is —, hanem mert végre nem hallgatott ott, ahol másoknak kényelmes lett volna a csendje.

A következő napok nem hoztak azonnali megkönnyebbülést. Erika telefonált, és visszafojtott haraggal közölte:

— Elvetted a fiam hitét az emberekben.

Nóra erre csak ennyit mondott:

— Ha akarja, meghagytam neki a hitét önmagában.

Gábor hol az anyjához ment, hol későn ért haza, hol némán ült a konyhaasztalnál. Nóra mellette élt, de nem olvadt bele többé a férfi bizonytalanságába. Dolgozni járt, a törlesztéseket rendben fizette, és továbbra is úgy beszélt a lakással, mintha az válaszolni tudna. A falon változatlanul ott függött a fizetési ütemezés, az ablakpárkányon pedig új, élénkzöld menta nőtt, amelyből teát lehetett főzni.

Egy este Gábor a szokottnál korábban érkezett. A kezében egy csokor százszorszépre emlékeztető, kissé esetlen kamillavirágot tartott. Ügyetlen, ferde csokor volt. Egy pohárba állította, aztán leült.

— Anyánál voltam — mondta. — Megmondtam neki, hogy nálunk az lesz, amit mi ketten eldöntünk, nem amit ő. Azt is, hogy nem vagyok gyerek. Megsértődött, persze, de… furcsán nézett rám. Mintha most látott volna először felnőtt férfinak. Nem tudom, mi lesz ebből. De kimondtam.

— Köszönöm — felelte Nóra. — Bár ez nem értem történt. Hanem érted.

Gábor bólintott, majd elhallgatott. Kis idő múlva megkérdezte:

— Mikor zárod le végleg?

— Amikor úgy döntök — mosolyodott el Nóra alig észrevehetően. — És először magamnak fogom kimondani. Utána neked.

Gábor halkan felnevetett.

— Ez így igazságos.

És hosszú idő után először a lakásban valódi csend lett. Nem feszült, nem csikorgó, nem olyan, amely mögött kimondatlan vádak remegnek, hanem nyugodt és tiszta. Nóra az ablak mellett ült, és arra gondolt, hogy mások tervei könnyen széthullanak, ha az ember képes megtartani a sajátjait. És bár tudta, hogy a folytatás sem lesz feltétlenül könnyű, volt otthona, volt fény a konyhában, és volt saját hangja — olyan hang, amely többé soha nem mondja azt, hogy „ahogy akarják”, amikor valójában azt kell kimondania: „nem”.