— Arról beszélünk, hogy kész lettél volna támogatni egy olyan tervet, amelyből engem kihagytak — mondta végül. — Én pedig nem akartam hagyni, hogy ez megtörténjen. Ha velem akarsz élni, akkor élhetünk együtt. De nem a hátam mögött szervezett megoldásokkal. Nem azzal, hogy „csak a rend kedvéért” be kell írni valakit tulajdonosnak. Nem azzal, hogy „anya azt mondta, tehát így lesz”. Ha osztozni akarsz az otthonon, elmegyünk a bankba, bíróságra, bárhová, ahová kell, és tisztességesen végigcsináljuk. Tartozásokkal együtt. Az én kivonataimmal. A tieiddel. Ha pedig most látványosan ajtót akarsz csapkodni, hát csapkodj. Csak később már nem előttem kell majd kinyitnod az ajtót, hanem a végrehajtó vagy a banki ügyintéző előtt.

Gábor nem szólt. Erika sziszegve szólalt meg:

— Jéghideg szívű asszony. Szegény fiam.

— Inkább olyan nő, akinek van esze — javította ki Nóra. — És ez nem zárja ki, hogy szíve is legyen.

Az este nem hozott megoldást. Erika végül elment, de tüntetően az asztalon hagyta a péksüteményes zacskót, valami olyasmit morogva, hogy „fulladjanak meg a papírjaikkal együtt”. Gábor utána indult, és olyan erővel vágta be maga mögött az ajtót, hogy az előszobai tükör megcsörrent.

Nóra egyedül maradt a konyhában, a mappát nézte. Csak ekkor kezdett remegni a keze. Nem félelemből, hanem mert a feszültség hirtelen kiszaladt belőle, mint zápor után a víz az ereszből. Teát főzött, kinyitotta az ablakot, és sokáig ült a félhomályban, egészen addig, amíg odakint végleg kihunytak a fények.

Másnap Gábor nem aludt otthon. Reggel csak egy rövid üzenet érkezett tőle: „Adj időt.” Nóra nem sajnálta tőle az időt, de közben a saját dolgát tette. Bement a bankba, és hivatalos, hitelesített kimutatást kért a tartozás aktuális állásáról, valamint az addigi befizetésekről és pénzmozgásokról. Az ügyintéző felismerte, és együttérzően bólintott.

— Úgy döntött, nem zárja le azonnal? Jól teszi. Előbb tisztázzanak mindent.

Este Nóra találkozott azzal az ügyvéddel, aki korábban a házassági szerződés elkészítésében segített. A férfi átnézte az iratokat, majd komolyan, de megnyugtatóan ennyit mondott:

— Erős pozícióban van. Ne engedje el a kontrollt, de ne is támadjon feleslegesen. Most az számít, hogy minden lépése dokumentálható legyen.

— Ha a férje bevonja az édesanyját, és kialakul valamiféle közös hadállás ön ellen, akkor a higgadtság és a tények lesznek a legerősebb eszközei. És még valami: az emberek néha nem puszta kapzsiságból botlanak meg, hanem gyengeségből is. Nem a kibékülés ügyvédje vagyok, csak arra gondolok, hogy később önnek kell együtt élnie mindazzal, ami most történik.

Két nappal később Gábor megjelent. Gyűröttnek és kimerültnek látszott, mintha az elmúlt éjszakákat nem alvással, hanem a plafon bámulásával töltötte volna. Sokáig ácsorgott az ajtóban, a kulcsait forgatta az ujjai között.

— Én… — kezdte, de Nóra felemelte a kezét.

— Ülj le.

Gábor engedelmesen leült. Nóra elé tette a bankszámlakivonatokat, a szerződést és a fennálló tartozásról szóló igazolást.

— Nézd meg — mondta nyugodtan. — Itt van, mennyi maradt a hitelből. Itt vannak az én befizetéseim. Itt pedig azok az összegek, amelyek a közös pénzből mentek rá. Ha osztozkodni akarsz, nem fogok megijedni. De akkor vállalod ennek a maradék tartozásnak a felét is. Most. Nem majd egyszer, nem később, hanem azonnal. És nem szóban, hanem hivatalosan. Tudom, hogy nincs erre pénzed. Akkor viszont azt adod vissza, amit vissza tudsz: békén hagyod a lakáshoz fűződő jogaimat. És élünk tovább, ha te is ezt akarod.