— Házassági szerződés… — nevetett fel tompán, keserűen. — Szóval így állunk? Te már előre készültél erre? Remek. Én meg, mint valami ostoba, arra vártam, hogy egyszer majd azt mondd: „Kifizettük, szabadok vagyunk.” Én büszke vagyok az anyámra, igen, talpraesett nő, néha kimond olyasmit, amit nem kellene. De azért nem annyira, hogy te az ő szavai miatt engem adósságban tarts!

— Én senkit sem tartok adósságban.

— Én csupán rendben tartom a saját életemet — mondta Nóra, és most először engedett meg magának egy halvány mosolyt. Fáradt volt, inkább önmagának szólt, mint bárki másnak. — Ha valóban azt akartad volna, hogy „szabadok legyünk”, előbb megkérdezed, én mit gondolok az anyád terveiről. Nem pedig kirángatod a polcot a szekrényből, csak hogy beférjen oda a te nagy „így kell lennie” elképzelésed.

Ebben a pillanatban kulcs csörrent az előszobában. Mintha csak megérezte volna, hogy frontvonal alakult ki, Erika lépett be a konyhába, Gábor anyja. Egy zacskó péksüteményt szorongatott, az arcán erőltetett, ünnepélyes mosoly feszült.

— Na, fiatalok — kezdte élénken —, mi újság nálatok? Hoztam pár friss buktát. Ma ünnepelünk, nem igaz? Hiszen olyan jó hírünk van. Mi most… — A hangja elakadt, amikor észrevette az asztalon fekvő mappát. — Ez meg micsoda?

— Annak a jele, hogy itt ma nincs ünneplés — felelte Nóra. — A hitelről beszélünk. Meg arról, mi hogyan oszlik meg.

Erika arca egyetlen pillanat alatt változott át. A kedélyes hangnem eltűnt, helyét száraz, kemény tónus vette át.

— Miféle osztozkodás? Megbolondultatok? Család vagytok, nem idegenek. A házassági szerződés rideg dolog. Ki beszélte tele a fejedet? Normális emberek nem így élnek. Nekem a megboldogult férjemmel mindenünk közös volt, egy lélek, egy akarat. Senki nem számolgatta, mi kié. Te meg… Kislányom, akkora hibát készülsz elkövetni, hogy később bánni fogod.

— Késő akkor lesz, amikor olyan terveket szőnek, amelyekben nekem csak eszköz szerep jut — mondta Nóra halkan. — Önök azt mondták, a lakás fele „törvény szerint” jár. Csakhogy a törvény azt is kimondja, hogy a tartozások ugyanúgy megoszthatók. Készen állnak átvenni a fennmaradó hitel felét? Aláírják a bankban, hogy a fia minden hónapban pontosan a részének megfelelő összeget fizeti? Vállalják velem együtt a felelősséget, ha bármi félremegy?

— Mi nem fogunk beleragadni a te papírjaidba — horkant fel az anyósa. — Mi tisztességes emberek vagyunk. Nem kell nekünk másé. De azt sem hagyom, hogy megalázd a fiamat. Mit találtál te itt ki? Ügyvédekkel fenyegetőzöl? Régen a családban minden közös volt, fele-fele. Most már idegen vagy a saját házunkban?

— Én a saját otthonomban vagyok — válaszolta Nóra változatlanul nyugodtan. — És a saját jogaimmal élek.

Gábor leült az egyik székre, és fáradt mozdulattal végighúzta a kezét a homlokán.

— Most komolyan a válásról beszélünk? — kérdezte rekedten. — Csak azért, mert elhittem, hogy te is le akarod zárni ezt az átkozott hitelt?

Nóra hosszasan nézett rá. Nem ellenséget látott benne, inkább valakit, aki észrevétlenül átszállt egy másik csónakba, és fel sem fogta, hogy már nem mellette ül.