Az ügyvédi irodában egyszerű, világos szavakkal elmagyarázták neki: a házasság előtt vásárolt, az ő nevére bejegyzett lakás alapvetően az övé marad. Csakhogy ha a házasság alatt közös jövedelemből történik a törlesztés, a házastárs igényt tarthat az értéknövekedés vagy a befizetések egy részére. Vagyonmegosztáskor pedig nemcsak azt nézik, mi kié, hanem azt is, milyen tartozások keletkeztek.

— Ezt jegyezze meg — mondta az ügyvéd, miközben átlapozta a jogszabálygyűjteményt. — Váláskor nem kizárólag a vagyont osztják, hanem a kötelezettségeket is figyelembe veszik. Minél pontosabban tudja igazolni, milyen pénzből fizette a részleteket, annál nyugodtabban alszik majd.

A bankban ugyanezt a gyakorlat oldaláról erősítették meg. A jelzálogjog csak akkor törölhető, ha a hitel teljes egészében lezárul. Előtörleszteni lehet, akár azonnal is, de ahhoz további banki ellenőrzésekre és biztosítékokra lenne szükség.

— És ha refinanszírozást vagy átütemezést kérek, módosított törlesztési renddel? — kérdezte Nóra.

— Megoldható — felelte az ügyintéző. — Hogy érdemes-e meglépnie, azt önnek kell eldöntenie.

Nóra döntött. Nem kezdett hősies rohamtempóban megszabadulni a lakáshiteltől, pedig a fennmaradó összeg már kezelhető volt, és a mellékállásából is érkezett pluszbevétel. Inkább úgy rendezte a befizetéseket, hogy nyoma legyen mindennek: a hitel túlnyomó részét már a házasság előtt fizette, a házasság alatt pedig főként a saját, külön számláiról teljesítette a részleteket. A legfontosabb lépést mégis a házassági vagyonjogi szerződés előkészítése jelentette. Ebben rögzítették volna, hogy a lakás az ő különvagyona marad, válás és vagyonmegosztás esetén pedig a házasság alatt keletkezett pénzügyi terheket mindkét fél tényleges hozzájárulása szerint kell figyelembe venni.

Gábor sokáig fintorgott, amikor előkerült a téma.

— Miféle szerződések ezek már? Hiszen család vagyunk, nem?

Nóra nem emelte fel a hangját. Csak nyugodtan, egyenesen a szemébe nézve válaszolt:

— Felnőttek vagyunk.

Végül aláírták a papírokat, bár két egymást követő estén át vitatkoztak rajta. Erika később csak ennyit mondott a fiának:

— Hát, fiam, túl könnyen engedtél.

Csakhogy a pecsétes irat addigra már ott feküdt Nóra mappájában.

Eltelt fél év. Erika egyre sűrűbben jelent meg náluk. Hol süteményt hozott, hol csak úgy végigjáratta a tekintetét a falakon, mintha gondolatban már felmérné, mi mennyit ér. Egy alkalommal, amikor Nóra teát tett elé az asztalra, az anyósa halkan, szinte mézes hangon megszólalt:

— Na, kislányom, hamarosan lekerül az a teher a lakásról, ugye? Micsoda öröm lesz. És az unokákkal hogy álltok?

Nóra fáradt mosollyal nézett rá.

— Előbb egy terhet vegyünk le magunkról, aztán majd beszélhetünk a következőről.

Aznap Gábor a szokásosnál később ért haza. Látszott rajta, hogy kimerült, és a hangulata sem volt jó. Az előszobában úgy dobta le a kulcsait a polcra, hogy azok élesen megcsörrentek a fán, aztán egyenesen a konyhába ment, ahol Nóra éppen levest mert. Az arca feszült volt, mintha rossz hírt kapott volna.