– Csak azt ne mondja, hogy sajnálja.

– Pedig tényleg sajnálom.

– Eszter, egy cég nem gyerek. El lehet adni anélkül, hogy a gyámhatóságot értesítenénk.

– Tíz hónapon át ezzel keltem és feküdtem.

– Pontosan ezért ajánlottak érte pénzt. Senki sem fizet háromszáznégy milliót valamiért, amit a tulajdonosa félvállról vett.

Ránéztem.

– Maga már eldöntötte, hogy el kell adni?

– Befektető vagyok. Nekem szakmai kötelességem szeretni a jó üzleteket.

– És ha nemet mondok?

– Akkor folytatjuk tovább. Nekem bármelyik döntés megfelel, feltéve, hogy utána nem tölti a következő fél évet azzal, hogy engem hibáztat, amiért rábeszéltem.

– Milyen megható gondoskodás.

– Én alapvetően nagyon gyengéd lélek vagyok. Csak a külsőm üzleti.

Aznap este órákon át számoltam.

Réka részesedése, a kiadások, az adóterhek és a csapattal való elszámolás után is olyan összeg maradt volna nálam, amelyet egy évvel korábban még elképzelni sem tudtam volna a saját számlámon.

De nem ez volt a legfontosabb.

Hanem az, hogy nemet mondhattam.

És igent is mondhattam.

Mindkét lehetőség az én kezemben volt.

Egy héttel később aláírtam az adásvételt.

Az „Egyeztető” eladása után sorra kezdtek érkezni hozzám a befektetési ajánlatok. Olyan működő vállalkozást kerestem, ahol hasznát vehettem annak, amit megtanultam: beszerzés, logisztika, nagy ügyfélkör, gyenge folyamatok, rendbe tehető működés.

Az egyik újabb összeállítás harmadik oldalán megláttam a „Vektor-Beszerzés” nevét.

Ott dolgozott Gábor.

Lehajtottam a laptop fedelét, és néhány percig fel-alá járkáltam a lakásban.

Aztán visszaültem, és újra megnyitottam a fájlt.

Ha csak azért vennék meg egy rosszul működő céget, hogy egyszer lássam a volt férjem arcát, amikor rájön, ki lett a tulajdonos, az azt jelentené, hogy Gábor még mindig képes irányítani a döntéseimet.

Ezért inkább megnyitottam a pénzügyi modellt.

Az árbevétel tisztességes volt. A nyereséghányad viszont csökkent. A vevői tartozások állománya nőtt. A cég drága, rövid lejáratú hitelekből finanszírozta magát, miközben az ügyfélbázis meglepően stabil maradt.

A baj tehát nem az volt, hogy nem volt üzlet.

A baj a vezetésben rejlett.

A tulajdonos, Lendvai Zoltán, különösebb lelkesedés nélkül fogadott.

– Valóban komolyan gondolja, hogy többségi tulajdonrészt vásárolna? – kérdezte.

– Ha az átvilágítás visszaigazolja a számokat, igen.

– A vevők általában azzal kezdik, mennyire megtetszett nekik a vállalkozás.

– Én még nem tudom, tetszik-e. Egyelőre csak bizonyos adatok tűnnek érdekesnek.

Zoltán levette a szemüvegét.

– Rendkívül romantikus megközelítés.

– Voltak már döntéseim, amelyeket bizalomra és romantikára építettem. Most inkább a beszámolókat részesítem előnyben.

Elmosolyodott.

– Miért éppen a beszerzési piac?

– Mert itt látom, hol lehet gyorsan visszahozni azt a pénzt, amit a cég már most megkeres, csak útközben elfolyat.

– Tudja, miért adom el?

– Szerintem elfáradt.

Zoltán felvonta a szemöldökét.

– Ennyire nyilvánvaló?

– A számokból igen. Az elmúlt néhány évben a vállalat lendületből ment tovább, nem tudatos irányítással.

Hátradőlt a székében.