– Jól van, Eszter. Három hónap. De ha elkezd elszállni magától, én fogom elsőként jelezni.

– Megállapodtunk. Lehetőleg kárszámítással együtt.

Így lett meg az első komoly ügyfelem.

Aztán jött a második. Majd a harmadik.

Felvettem egy fejlesztőt, később egy elemzőt is. A táblázatokból fokozatosan szolgáltatás lett: összevetette a beszerzési árakat, a raktárkészleteket, a beszállítói ajánlatokat és az ismétlődő igényléseket.

A rendszernek azt a nevet adtuk: „Egyeztetés”.

A negyedik hónapban Réka azzal állított be hozzám, hogy pénzt fektetne a vállalkozásba.

– Szeretnék tőkét adni önnek.

Felnéztem a laptop mögül.

– Miért?

– Lenyűgöző kérdés valakitől, akinek épp befektetést ajánlanak.

– Szeretném érteni, mit vár cserébe.

– Tulajdonrészt, természetesen.

– Mekkora tulajdonrészt?

– Lehetőleg akkorát, hogy egyszer vehessek belőle magamnak egy nagyon szép házat.

– Akkor ebből nem lesz megállapodás.

Réka annyira meglepődött, hogy hátradőlt.

– Még az összeget sem hallotta.

– Nagy részesedést semmilyen összegért nem adok.

– Egy évvel ezelőtt még vállalkozása sem volt.

– Éppen ezért értem különösen jól, mennyit ér az irányítás.

Pár másodpercig némán figyelt.

– Most a cégéről beszél, vagy a volt férjéről?

Elmosolyodtam.

– A cégről. De az ember nem kap külön agyat az üzlethez és külön agyat a magánéletéhez.

– Kár. Néhányaknak nagyon hasznos lenne.

Két estén át ment köztünk az alkudozás.

végül egy kisebb tulajdonrészben egyeztünk meg.

Réka később maga fogalmazta meg a tanulságot:

– Ha a szerződés aláírása után mindkét félnek marad egy kis rossz szájíze, akkor nagy valószínűséggel korrekt megállapodás született.

– Remélem, ez a szabály nem érvényes a házasságokra – feleltem.

Felnevetett.

– Az ön története után én a házasságot semmiképp sem hoznám fel mint tárgyalástechnikai mintát.

A nyolcadik hónap végére az „Egyeztető”-t már kilenc vállalat használta.

A tizedik hónapban pedig megjelent nálunk egy nagy technológiai cég tárgyalódelegációja. Amikor a vevő képviselője kimondta az ajánlat összegét, első pillanatban azt hittem, rosszul hallottam.

– Háromszáznégy millió forint?

A férfi udvariasan elmosolyodott.

– Igen. Pontosan ez szerepel az írásos ajánlatunkban is.

– Egy olyan cégért, amely még az első születésnapját sem érte meg?

– A termékért, az ügyfélállományért, a csapatért és az időért. Ebbe a piaci szegmensbe mi is be akarunk lépni, csak gyorsabban, mint ahogy önerőből sikerülne.

– Váratlanul hízelgő indoklás.

– Ilyen összegnél igyekszünk kerülni a hízelgést. Túl drága mulatság lenne.

Réka mellettem ült, és olyan arckifejezést vágott, mintha minden kedden cégeket adna el több százmillió forintért.

Átlapoztam a dokumentumcsomagot.

– A kulcsemberek átadását is kérik?

– Igen.

– A forráskódhoz tartozó teljes jogokat?

– Azokat is.

– Az ügyfélszerződéseket?

– Ahol a szerződéses feltételek ezt lehetővé teszik, ott igen.

Becsuktam a mappát.

– Időre van szükségem, hogy mindent kiszámoljak.

– Természetesen. Az ajánlatnak azonban van lejárati ideje.

Miután a vevő képviselői távoztak, Réka megvárta, míg az ajtó becsukódik mögöttük.