– Ennek semmi köze a nagylelkűséghez. Ez üzlet. Készen álltam együtt dolgozni egy olyan emberrel, akit nem akarok többé a családi asztalnál látni, ha az az ember hasznot hoz a vállalatnak.

– És közben vártad az első hibát.

– Nem. Abban bíztam, hogy elég profi vagy ahhoz, hogy egyetlen okot se adj.

Gábor összeszorította a száját.

– Megmentettem az ügyfelet.

– Nem. Megint úgy döntöttél, hogy a szabályok azoknak valók, akik nálad kevesebbet értenek a dolgokhoz.

– Néha a tapasztalat igenis feljogosít arra, hogy az ember jóváhagyás nélkül cselekedjen.

Ránéztem.

– Pontosan ez a legnagyobb baj veled.

– Miféle baj?

– Egész életedben összekeversz két dolgot: azt, hogy képes vagy döntéseket hozni, és azt, hogy jogod van-e nem vállalni a következményeiket.

Gábor megdermedt.

Én pedig folytattam:

– Amikor megcsaltál, hirtelen az én munkám lett a hibás. Amikor a váláskor nálad volt több pénz, azt bizonyítéknak tekintetted arra, hogy nélküled életképtelen vagyok. Most megszegtél egy belső rendet, és megint úgy gondolod, nem te hibáztál, hanem az eljárás, amely akadályozza a te nagy tehetségedet.

Élesen vágott közbe:

– Ne merd idekeverni a házasságunkat.

– Akkor te se nevezd bosszúnak a felmondást.

Nóra kinyitotta a mappáját.

– Gábor, önnel szemben hatályos fegyelmi büntetés van érvényben. Az újabb szabályszegést az iratok alátámasztják. A nyilatkozatát megtette. Méltányolható okot nem tártunk fel. A társaság ezért úgy döntött, hogy a munkaviszonyát a megfelelő jogcímen, ismételt kötelezettségszegés miatt, fennálló fegyelmi büntetés mellett megszünteti.

Elé tette a határozatot.

Gábor rá sem nézett a papírra.

– Szóval kivártad.

– Mit pontosan?

– A pillanatot, amikor végre lenézhetsz rám.

Megráztam a fejem.

– Nem.

– Legalább most ne hazudj.

– Rendben. Igazságot akarsz? Akkor elmondom azt, amit egy éve nem hallottál meg.

Némán figyelt.

– Féltem elmenni tőled – mondtam. – Nagyon féltem. Egy valamiben igazad volt: fogalmam sem volt, mennyibe kerül egy albérlet. Nem tudtam, hány hónapig bírom. Nem tudtam, sikerül-e a vállalkozásom, vagy három hónap múlva tényleg állást kell keresnem valahol.

Gábor arcán meglepetés suhant át.

– És most?

– Most már tudom.

– Mert lett pénzed?

– Mert egy reggel arra ébredtem, hogy ha a következő projektem elbukik is, akkor sem kell többé visszamennem oda, ahonnan egyszer már eljöttem.

Elmosolyodott, de ebben a mosolyban már nem volt meg a régi fölény.

– Azért csak elégedett vagy, hogy most itt ülök előtted.

Válasz előtt hagytam magamnak egy pillanatot.

– Nem. Egy éve biztos voltam benne, hogy elégedett leszek. Elképzeltem, hogyan emlékeztetlek majd arra, hogy szerinted vissza fogok kúszni. Láttam magam előtt az arcodat, és azt hittem, akkor végre úgy érzem majd, egyenlítettünk.

Gábor kissé előredőlt.

– Akkor emlékeztess rá.

– Nem akarom.

– Miért?

– Mert ez a mondat már nem jelent nekem semmit.

Úgy nézett rám, mintha éppen erre a válaszra számított volna a legkevésbé.

– Hazudsz.

– Csakhogy nekem már nem kell meggyőznöm téged.

Ezúttal nem talált azonnal szavakat.

Felvette a határozatot.

– Azt hiszed, győztél?