Mire a számlát végre rendezték, a terem hangulata teljesen megváltozott.

A zene elhallgatott. Senki sem beszélt már a gyönyörű keresztelőről. Erzsébet némán ült a helyén, mereven maga elé bámulva.

Két családtag odajött hozzám. Az egyikük, Andrea néni, láthatóan szégyellte magát.

— Júlia, én erről semmit sem tudtam.

— Tudom.

— Erzsébet mindig azt mondta, mindenki beszáll valamennyivel.

— Nem mindenki.

Andrea lenézett az iratokra, amelyeket még mindig a kezemben tartottam.

— Azt hittük, csak néha segítesz nekik.

— Eleinte én is ezt hittem.

Mielőtt elindultam volna, megkerestem Márkot. Még mindig aludt. Óvatosan elsimítottam a haját a homlokából, aztán puszit nyomtam rá.

Az egész délután során ez volt az egyetlen pillanat, amikor sírni szerettem volna.

Nem a házasságom miatt.

Az már jóval korábban darabokra hullott.

Azért akartam sírni, mert tudtam: ha most határokat húzok, annak valószínűleg az lesz az ára, hogy ezt a kisfiút sokkal ritkábban láthatom majd.

Gábor mögém lépett.

— Tényleg magára akarod hagyni?

Lassan megfordultam.

— Nem hagyom magára Márkot.

— Akkor maradj.

— Ez nem ugyanaz.

— Szeret téged.

— Én is szeretem őt. Pontosan ezért nem vagyok hajlandó tovább tűrni, hogy rajta keresztül próbáljatok sakkban tartani.

Gábor lehalkította a hangját.

— Ezt még helyrehozhatjuk.

— Melyik részét?

— Mindent.

— Vissza tudod csinálni azt a hitelt, amit az én adataimmal vettél fel?

Csend.

— Ráveszed az anyádat, hogy adja vissza azt a pénzt, amit kapott?

Megint hallgatott.

— Legalább azt képes vagy beismerni, hogy éveken át hagytad, hogy önzőnek nevezzenek, miközben te titokban rendszeresen pénzt utaltál neki?

Elfordította a tekintetét.

— Csak próbáltam egyben tartani a családomat.

— Nem, Gábor. Te gondoskodtál róla, hogy a családod kényelmesen éljen. Én pedig az voltam, aki mindennek megfizette az árát.

Aztán elmentem.

Az ideiglenesen bérelt lakásban töltött első éjszaka különös volt.

Nem történt semmi rendkívüli.

És éppen ezért maradt meg bennem örökre.

Nem csörgött a telefonom, mert valakinek pénzre volt szüksége. Senki sem kérdezte meg, ki tudnék-e fizetni egy számlát. Senki sem magyarázta el, hogy már megint „vészhelyzet” adódott.

Főztem magamnak egy kávét, leültem az ablak mellé, és csak ott értettem meg igazán, mennyi zajt viseltem el éveken keresztül.

A válás nem ment sem gyorsan, sem egyszerűen.

Gábor először megpróbált meggyőzni, hogy gondoljam meg magam. Amikor ez nem sikerült, dühös lett. Utána engem hibáztatott mindenért. Végül alkudozni kezdett.

Mivel megőriztem a bizonylatokat, üzeneteket, szerződéseket és bankszámlakivonatokat, pontosan vissza lehetett követni, melyik vagyonrész és melyik tartozás kihez kapcsolódott.

A nevemben, az adataimmal felvett hitel miatt az ügyvédnőm ragaszkodott a hivatalos vizsgálathoz. Amikor Gábor megértette, milyen következményekkel kellhet szembenéznie, beleegyezett, hogy teljes egészében magára vállalja az adósságot. Aláírt egy megállapodást is, amely biztosította, hogy jogilag ne engem terheljen a felelősség.

Ezzel végleg megszűnt még a legkisebb esélye is annak, hogy valaha kibéküljünk.