Három hónappal később üzenetet kaptam tőle.

„Hiányzik az, akik régen voltunk.”

Többször is elolvastam.

Aztán válaszoltam.

„Nekem is. Csakhogy mi már jóval azelőtt nem azok az emberek voltunk, hogy elmentem.”

Erre már soha nem írt vissza.

Erzsébet egészen másképp reagált.

Először szidalmazott. Hálátlannak nevezett. Azt állította, cserbenhagytam egy árva gyereket. Később azt kezdte terjeszteni a rokonok között, hogy a házasságunk kizárólag azért ment tönkre, mert én fontosabbnak tartottam a pénzt, mint a családot.

Csakhogy a keresztelő után valami végérvényesen elmozdult.

Az emberek látták a bankszámlakivonatokat. Látták, ki az, aki valóban fizetni próbált, és ki az, aki csak másokra mutogatott. És ami mindennél többet nyomott a latban: a saját fülükkel hallották, amikor Gábor beismerte, hogy rendszeresen utalt pénzt az anyjának, miközben a közös életünk jelentős részét én tartottam a vállamon.

Erzsébet története onnantól kezdve már nem állt meg a lábán.

Ahogy teltek a hónapok, a hangneme is megváltozott. Egyik nap üzenetet kaptam tőle.

„Márk kérdezget téged.”

Ez a mondat jobban fájt, mint amire számítottam.

Megkértem, hadd beszéljek vele videón. Márk még túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy felfogja, mi történt körülötte. Nem értette a válást, a számlákat, a felnőttek sértettségét, a kimondott és elhallgatott vádakat. Amikor meglátott a képernyőn, csak felemelt egy kisautót, megmutatta nekem, és megkérdezte, mikor megyek el hozzá.

Azt mondtam neki, amint lehetőségem lesz rá, meglátogatom.

Soha nem akartam, hogy a köztünk lévő háború az ő büntetésévé váljon.

Még azelőtt, hogy a válás hivatalosan is lezárult volna, meghoztam egy döntést, amelyről sem Gábor, sem Erzsébet nem tudott. Hosszú távú megtakarítást nyitottam Márk nevére.

Nem olyan számlát, amelyhez a nagyanyja hozzáférhetett.

Nem olyan pénzt, amelyből villanyszámlát, gyógyszert vagy elmaradt törlesztést lehetett fizetni.

Nem olyan alapot, amelyből majd nyaralásokat, ajándékokat vagy családi kényelmet finanszíroznak.

Úgy helyeztem el az összeget, hogy biztonságban maradjon addig, amíg Márk elég idős nem lesz ahhoz, hogy valóban ő rendelkezzen vele.

Nem kötelességből tettem.

Azért tettem, mert végre megértettem a különbséget.

Segíteni azt jelenti, hogy szabadon dönthetsz róla.

Kihasználva lenni pedig azt, hogy nem engedik kimondani: elég.

Egy évvel később véletlenül összefutottam Andreával egy kávézóban. Leültünk néhány percre, és a szokásos udvarias mondatok után elmesélte, hogy Erzsébetnek alaposan át kellett rendeznie az életét.

Eladta a terepjáróját.

Lemondta az utazásait.

Elkezdte számon tartani, mire mennyit költ.

Gábor pedig hétvégenként pluszmunkákat vállalt, mert már nem tudott ugyanakkora összegeket küldeni az anyjának, mint korábban.

– Nehéz időszak volt nekik – mondta Andrea.

Nem éreztem kárörömöt.

De bűntudatot sem.

– Talán most már tudják, mennyibe kerülnek valójában a dolgok – feleltem halkan.

Andrea halványan elmosolyodott.

– Azt hiszem, igen.

Aztán olyasmit mondott, ami meglepett. Erzsébet időközben elkezdett egy füzetet vezetni. Mindent felírt benne, ami Márkkal kapcsolatos kiadás volt.