— Júlia… fizesd ki. Utána majd megbeszéljük.

— Nem.

— Ezt nem teheted velünk. Nem hagyhatsz itt minket így.

— Nem én foglaltam le a termet.

— Ez az ünnepség Márk miatt van.

— Te pedig te vagy érte felelős.

A szó láthatóan rosszul érintette.

Mert éppen ezt próbálták hosszú éveken át elmosni. Én szerettem Márkot, ez igaz volt. Nagyon is. De jogilag, hivatalosan és a mindennapi döntések szintjén Erzsébet tartozott érte felelősséggel.

Nem én.

— Tényleg egy gyereken akarod leverni a felnőttek közötti problémákat? — kérdezte élesen.

Egy lépéssel közelebb mentem hozzá.

— Soha többé ne használd őt arra, hogy engem irányíts.

A hangom sokkal szilárdabban csengett, mint amire számítottam.

— Márk evett, együtt volt a családjával, és megtörtént a szertartás is. Fogalma sincs róla, ki rendezi ezt a számlát. Most kizárólag azok a felnőttek idegeskednek, akik lefoglaltak egy fényűző ünnepséget, amit nem engedhettek volna meg maguknak, abban bízva, hogy a végén majd egyszerűen elém tolják a terminált.

Súlyos, nyomasztó csend borult a teremre.

Gábor újra megpróbálkozott az egyik kártyájával.

Elutasítva.

Aztán elővett egy másikat.

A válasz ugyanaz volt.

Én pontosan tudtam, miért. A számlámhoz tartozó két társkártyát már napokkal korábban letiltattam. A saját hitelkártyája pedig szinte teljesen ki volt merítve.

Erzsébet ideges mozdulatokkal kotorászni kezdett a táskájában. Végül előhúzott egy aranyszínű bankkártyát, és az üzletvezető felé nyújtotta.

Lehúzták.

Elutasítva.

— Ez biztosan valami hiba — préselte ki magából.

Újra megpróbálták.

Semmi.

A vendégek tekintete egyre kellemetlenebbé vált számára. Erzsébet évekig gondosan építgette annak a képét, hogy jómódú, rendezett anyagi körülmények között élő asszony. Most viszont mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy ennek a kényelemnek jelentős részét valaki más finanszírozta.

— Júlia — suttogta végül. — Segíts ki minket még egyszer. Csak most az egyszer.

Majdnem megsajnáltam.

Nem azért, mert akár egyetlen pillanatig is megfordult volna a fejemben, hogy fizetek. Hanem mert eszembe jutott, hányszor hallottam már ugyanezt a mondatot.

Csak most az egyszer.

A gyógyszerek miatt.

Csak most az egyszer.

A javítás miatt.

Csak most az egyszer.

A nyaralás miatt.

Csak most az egyszer.

Aztán mindig jött egy újabb „utolsó alkalom”.

— Mikor adnád vissza? — kérdeztem.

Erzsébet nem válaszolt.

— Mondj egy dátumot.

Gábor felé pillantott.

— Ő majd visszafizeti neked.

A férjemhez fordultam.

— Mikor?

Ő is hallgatott.

— Pontosan erre számítottam.

Végül több rokon dobta össze a pénzt. Az egyik nagybácsi hatszázezer forintot fizetett be. Két unokatestvér átvállalt egy újabb részt. A keresztapa négyszázezer forinttal szállt be. Gábor pedig utalt valamennyit egy megtakarítási számláról, amelyről érdekes módon mindig azt állította nekem, hogy üres.

Erzsébetnek végül elő kellett vennie azt a készpénzt is, amit „vészhelyzetekre” hordott magánál.

Minden egyes befizetett összeggel egyre világosabbá vált valami, amit senki sem mert hangosan kimondani: ők egy luxusünnepséget szerveztek egy olyan nő képzeletbeli pénzére, akit még csak meg sem kérdeztek, hajlandó-e fizetni érte.