— Ezt nem teheted meg úgy, hogy előtte nem beszélsz velem.

— Te hitelt vettél fel az én irataimmal úgy, hogy előtte nem beszéltél velem.

Az arca megkeményedett.

— Én nem hamisítottam semmit.

— A banknál megvannak az eszközadatok.

— Csak átmeneti pénzre volt szükségünk.

— „Nekünk”?

— Anyám nagyon nehéz időszakon ment keresztül.

Erzsébetre néztem.

Új ruhát viselt, drága órát, és olyan cipőt, amely valószínűleg többe került, mint több hónapnyi pelenka.

— Pontosan melyik része volt ennyire nehéz?

Gábor türelme elfogyott.

— Te ezt nem érted! Petra halála után anyám teljesen összetört. Segítenünk kellett neki.

— A segítség nem azt jelenti, hogy titokban eladósítasz engem.

— Vissza akartam fizetni.

— Miből?

Nem válaszolt.

— A következő bónuszomból? A megtakarításaimból? Vagy egy újabb, az én nevemre nyitott kártyából?

Halkabban szólalt meg.

— Én is dolgozom.

— És ennek ellenére négy éven át nyomtalanul eltűnt a fizetésed.

Ez volt a következő pont, amelyről addig még nem beszéltem.

Amikor Katalinnal átnéztük a számlákat, olyasmire bukkantunk, amit először lehetetlennek gondoltam.

Gábor majdnem annyit keresett, mint én.

Ennek ellenére hónapról hónapra azt hajtogatta, hogy bizonyos költségeket nem tud vállalni, mert tartozásokat törleszt.

Én fizettem a lakáshitelt, az élelmiszert, a rezsit, és Márk kiadásainak jelentős részét is.

De akkor hová tűnt Gábor pénze?

A válasz ott sorakozott a rendszeres utalások között.

Erzsébetnek.

Négyszázezer forint.

Hatszázezer forint.

Néha egymillió forint.

Nem sürgős orvosi kiadásra. Nem váratlan bajra. Nem életmentő helyzetre.

Hanem egy kimondatlan, havi támogatásra, amelyet a férjem az anyjának adott, miközben természetesnek vette, hogy a közös életünk minden fennmaradó terhét én cipelem.

— Az elmúlt tizenkét hónapban — mondtam — több mint nyolcmillió forintot utaltál át az édesanyádnak.

Az egyik unokatestvér halkan füttyentett.

Erzsébet ököllel az asztalra csapott.

— Én vagyok az anyja!

— Soha nem mondtam, hogy nem adhat neked pénzt. Azt mondom, nem volt jogotok az én pénzemmel betömni azt a lyukat, amit ez okozott.

Gábor rám mutatott.

— Te mindig is megszállottja voltál a pénznek.

A saját meglepetésemre ez a mondat már nem sebzett meg.

Évekig pontosan ez a vád működött rajtam a legjobban.

Ha rákérdeztem egy átutalásra, rögtön rám sütötték, hogy anyagias vagyok.
Ha megkérdőjeleztem egy kiadást, önzőnek neveztek.
Ha félre akartam tenni valamennyit, azt mondták, nekem „többet ér a pénz, mint a család”.

Aznap délután viszont végre átláttam a trükkön.

— Nem én vagyok a pénz megszállottja — feleltem nyugodtan. — Ti voltatok megszállottan ráállva arra, hogy hozzáférjetek az enyémhez.

Erre senki sem tudott mit mondani.

Néhány másodperc múlva ismét megjelent az üzletvezető. Láthatóan kényelmetlenül érezte magát, de már nem nagyon volt választása.

— Elnézést… le kellene zárnunk a számlát.

A végösszeg meghaladta a kétmillió-négyszázezer forintot.

Erzsébet megint rám nézett. Csakhogy most már nyoma sem volt annak a fölényes magabiztosságnak, amivel korábban osztogatta az utasításokat.