ha tovább hallgatok, csak életben tartom a hazugságot.

— Majdnem két éve — kezdtem halkan, de tisztán —, amikor Petra meghalt, felajánlottam, hogy segítek Márk körül. Azért, mert szerettem őt. És azért is, mert mindannyian összetörtünk.

A kisfiú felé néztem.

Egy unokatestvér karjában aludt, távol ettől az egész felnőtt mocskolódástól.

Semmiről sem tehetett.

— Az első hónapokban senki sem kényszerített. Megvettem, amire szüksége volt, mert én így akartam. Aztán egy idő után már listák érkeztek hozzám. Bevásárlólisták. Gyógyszerek. Pelenka. Ruha. Erzsébet lassan még az alapvető dolgokat sem fizette. Amikor rákérdeztem, miért, mindig az volt a válasz, hogy én többet keresek, és egy jó feleség támogatja a családot.

Az anyósom hevesen megrázta a fejét.

— Ezt felfújod.

Kinyitottam a mappát, amelyet magammal hoztam.

Gábor arcán átfutott a döbbenet.

Azt hitte, legfeljebb néhány bankszámlakivonat van a telefonomon. Fogalma sem volt róla, hogy hetek óta nyomtatott iratokat készítek elő.

— Itt vannak az elmúlt két év számlamozgásai.

Letettem az első köteg papírt az asztalra.

— Tápszer, pelenka, orvosi vizsgálatok, bölcsőde, oltások, ruhák, gyógyszerek Márknak. Ezeket szívesen fizettem. Soha nem sajnáltam tőle.

Aztán különválasztottam egy második iratcsomót.

— Ezek pedig azok a kiadások, amelyeket állítólag szintén „a gyerek miatt” kellett állnom.

Olvasni kezdtem.

— Konyhafelújítás. Új hűtőszekrény. Hatvanöt colos televízió. Erzsébet autójának törlesztőrészletei. Repülőjegyek. Szálloda. Ékszer. Új nappaligarnitúra.

A terem másik végéből egy nő felháborodva szólalt meg:

— Mégis hogyan lett volna egy tévé Márk szükséglete?

Erzsébet kapkodva válaszolt.

— Nálam él. Ami az én otthonomat jobbá teszi, az az ő életét is jobbá teszi.

— Akkor gondolom a fülbevalóid is jelentősen javították az életminőségét.

Valaki elfojtott nevetést hallatott.

Erzsébet arca vörösre váltott.

— Nincs jogod megalázni engem.

Elmosolyodtam, de nem azért, mert mulatságosnak találtam a helyzetet.

— Megalázni? Évekig te mondogattad a család előtt, hogy egy rendes feleség nem kérdez a pénzről. Amikor azt mondtam, elegem van abból, hogy mindent én fizetek, önzőnek neveztél. Amikor azt kértem, hogy Gábor is vállaljon nagyobb részt, azt állítottad, el akarom szakítani a fiadat a családjától.

Körülnéztem.

Többen lesütötték a szemüket.

Nagyon is emlékeztek ezekre a beszélgetésekre.

Ekkor Márk keresztapja felemelte az egyik dokumentumot.

— Te fizetted az egész bölcsődét?

— Igen.

— Erzsébet nekünk azt mondta, ő állja.

Az anyósom kinyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki rajta.

Egy másik nő is megszólalt:

— És a gyerekorvost?

— Azt is én.

— Nekünk arról is ugyanezt mesélte.

Most először fordult más irányba a felháborodás.

Addig sokan azt hitték, csak egy éttermi számla miatt csinálok jelenetet. Most kezdett leesni nekik, hogy ez az ünnepség csupán az utolsó csepp volt egy nagyon hosszú történet végén.

Gábor közelebb lépett.

— Menjünk haza, és beszéljük meg.

— Én már nem lakom veled.

Megmerevedett.

— Ezt hogy érted?

— Ma reggel elhoztam a személyes holmijaimat.