— Ezt meg lehet magyarázni.

— Remek. Néhány percen belül lehetőséged lesz rá.

Az anyósom megpróbált félrevonni, de nem engedtem.

Végül parancsoló hangra váltott.

— Előbb fizesd ki a termet. A többit majd otthon megbeszéljük.

— Nem.

— Ne viselkedj nevetségesen!

— Nem én vagyok nevetséges. Csak mostantól nem finanszírozom tovább az életedet.

A terem vezetője még mindig mellettünk állt, és szemmel láthatóan nem tudta, hová nézzen.

Erzsébet ismét rám mutatott.

— Terhelje az ő kártyájára.

— Ehhez nincs semmilyen engedély — válaszoltam higgadtan.

Gábor ekkor elővette a saját bankkártyáját.

A terminál kijelzőjén megjelent:

Sikertelen fizetés.

Megpróbált egy másikat.

Elutasítva.

Ezután rám nézett.

— Mit csináltál?

— Megszüntettem azokat a társkártyákat, amelyek az én számlámhoz voltak kötve.

— Mikor?

— A múlt héten.

Láttam az arcán azt a pillanatot, amikor megértette: ez nem hirtelen dühkitörés volt részemről, hanem egy régóta előkészített döntés.

Belenyúltam a táskámba, és elővettem egy borítékot.

— Ma reggel pedig beadtam a válókeresetet.

Gábor megdermedt.

Még mielőtt azonban bármit mondhatott volna, megérkezett az a hír, amely mindent megváltoztatott.

Az ügyvédnőmtől érkezett az üzenet.

Olyan üzenet volt, amely még azt is átírta bennem, amit addig a saját házasságunk történetéről hittem.

Kiderítették, ki igényelte valójában azt a hitelt az én személyes adataimmal.

Amikor megláttam a nevet a képernyőn, végre összeállt, miért könyörgött Gábor hetek óta, hogy ne kezdjem el aprólékosan átnézni a pénzügyeinket.

A név nem Erzsébeté volt.

Gáboré.

Néhány másodpercig csak meredtem a telefonom kijelzőjére. Se megszólalni, se levegőt venni nem tudtam rendesen.

Sejtettem, hogy a férjem sokkal többet tud annál, mint amit beismer. Arra azonban nem voltam felkészülve, hogy ő maga adta be a kérelmet, méghozzá azokkal az iratokkal, amelyeket otthon tartottunk.

Katalin, az ügyvédnőm, akkor kezdett mélyebbre ásni, amikor különös számlamozgásokra bukkantunk. A bank visszaigazolta, hogy a hitelkérelmet digitálisan nyújtották be, egy olyan eszközről, amely Gábor telefonszámához kapcsolódott.

Az összeg először a közös számlánkra érkezett.

Alig néhány órával később szinte az egészet továbbutalták Erzsébetnek.

Felemeltem a fejem.

Gábor még mindig előttem állt, várva, hogy én törjek meg előbb.

— Kíváncsi vagy, milyen üzenetet kaptam az imént?

— Most nem alkalmas — vágta rá feszülten.

— Nekem nagyon is az.

Erzsébet azonnal közbeszólt.

— A házastársi gondokat otthon kell megbeszélni.

— Érdekes. Amikor mindenki előtt azt akartátok, hogy én fizessek, akkor valahogy senkit sem zavart, hogy a pénzügyeim nyilvános témává válnak.

Gábor egyik nagybátyja lassan felállt az asztaltól.

— Most már valaki mondja el, mi folyik itt valójában.

Mély levegőt vettem.

Nem így terveztem. Nem azért jöttem Márk keresztelőjére, hogy a család előtt teregessek ki mindent. Eredetileg csak nemet akartam mondani a számlára, aztán kisétálni.

De miután éveken át Erzsébetet önfeláldozó nagymamaként állították be, Gábort példás fiúként, engem pedig annak a „szerencsés” nőnek, akinek hálásnak kellett volna lennie, amiért egyáltalán befogadták ebbe a családba, hirtelen világossá vált: