Attól a naptól kezdve csendben készültem.

Különválasztottam a megtakarításaimat, letiltattam azokat a társkártyákat, amelyek az én nevemhez és számlámhoz kapcsolódtak, összegyűjtöttem a bizonylatokat, és felkerestem egy ügyvédnőt.

Már csak arra vártam, mikor lépik át az utolsó határt.

És ezt pontosan a keresztelőn tették meg.

Amikor az ünnepség a végéhez közeledett, a terem vezetője egy mappával a kezében odalépett az asztalunkhoz.

— Kivel rendezhetem a még fennálló számlát?

Erzsébet még csak a táskájáért sem nyúlt.

Egyszerűen rám mutatott.

— Júliával. Ő fizet.

Kinyitottam a mappát.

Az összeg felfoghatatlanul magas volt.

Gáborra néztem.

— Te is arra számítottál, hogy ezt én fogom kifizetni?

Megvonta a vállát.

— Hát… igen. Anyám már így is rengeteget tett azzal, hogy megszervezte az egészet.

Becsuktam a mappát, visszatettem az asztalra, és olyan hangosan szólaltam meg, hogy mindenki hallja:

— Márk nem az én fiam. És a mai naptól vége annak, hogy pénzt csináljatok abból, hogy szeretem őt.

Erzsébet arcáról eltűnt a mosoly.

Azt azonban akkor még nem sejtette, hogy a keresztelő számlája hamarosan a legkisebb gondja lesz.

2. rész

Olyan kínos csend telepedett a teremre, hogy még a zenészek is abbahagyták a játékot.

Erzsébet úgy meredt rám, mintha személyesen a kisfiút sértettem volna meg.

— Hogy mondhatsz ilyet azok után, amit ez a gyermek mindannyiunknak jelent?

— Éppen azért mondhatom ki, mert szeretem őt — feleltem. — De az, hogy szeretem Márkot, nem jelenti azt, hogy köteles vagyok eltartani minden felnőttet, aki körülötte él.

Gábor hirtelen felpattant.

— Júlia, most már elég. Ne rendezz jelenetet.

Olyan nyugalommal néztem rá, amely láthatóan még jobban feldühítette.

— A jelenet már évek óta tart. Csak eddig azt hittétek, én vagyok a támogató, aki majd mindent szó nélkül áll.

Több vendég lesütötte a szemét.

Erzsébet azonnal taktikát váltott.

— Amit valaha kértünk tőled, az mind Márk miatt volt.

Elővettem a telefonomat.

— A szegedi utazásod is?

Az arca egy pillanat alatt megváltozott.

— Micsoda?

— És az a nyolcszázezer forint az új hálószobabútorodra? A televízió? Az étkezőasztal? A nyaklánc, amit három nappal azután vettél, hogy azt mondtad nekem, nincs pénzed Márk oltásaira?

Gábor a telefonom felé nyúlt.

— Tedd azt el.

Hátraléptem.

Hónapokon át rendszereztem minden átutalást, minden nyugtát, minden számlát.

Kevesebb mint két év alatt több mint húszmillió forintot fizettem ki. Ennek egy része valóban Márk szükségleteire ment, más részét viszont Erzsébet „családi kiadás” címén kérte el tőlem.

Márk egyik keresztapja hitetlenkedve szólalt meg:

— Több mint húszmilliót?

Gábor hallgatott.

És ez a hallgatás mindennél többet elárult.

Ekkor mondtam ki azt, amire még a férjem sem számított.

— Három hónapja bementem a bankba, mert észrevettem egy személyi kölcsönt, amelyet állítólag én igényeltem „a gyermek költségeire”.

Gábor arca falfehérré vált.

Erzsébet egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtett.

Folytattam:

— Az aláírás nem az enyém volt.

Morgás, suttogás, döbbent neszezés futott végig a családon.

Gábor összeszorította a száját.