Gábor nem válaszolt. A padlót bámulta, mintha ott keresne valami magyarázatot.

— Ő a húgom — mondta végül tompán.

— Tudom — lágyult meg a hangom. — És nem azt kérem, hogy töröld ki az életedből. Csak azt, hogy legyen határ. Segíteni lehet valakinek. Eltartani viszont nem kötelességed. Pláne nem hagyni, hogy rajtad élősködjön. Érzed a különbséget?

Nagy sokára bólintott. Nem volt benne biztos, de legalább meghallotta, amit mondtam.

— Haragszol rám? — kérdeztem csendesen.

Gábor felemelte a fejét. Sok minden kavargott az arcán: fájdalom, döbbenet, sértettség, zavar. De mindezek mögött ott lapult valami egészen más is. Mintha megkönnyebbült volna.

— Nem tudom — felelte őszintén. — Most… idő kell. Ezt valahogy fel kell dolgoznom.

— Rendben — bólintottam. — Megvárom.

Még sokáig ültünk némán a konyhában. A vacsoráról teljesen megfeledkeztünk, a lábosban kihűlt az étel, az este pedig furcsán üressé vált körülöttünk. De amit tettem, azt nem bántam meg.

Három nap elteltével Petra képet küldött a családi csoportba. Egy üzlet bejárata előtt állt, eladói munkaruhában. Csak ennyit írt hozzá: „Dolgozni kezdtem.” Nem volt mellette mosolygó fej, se szívecske, se felkiáltójel.

Gábor édesanyja azonnal hosszú választ pötyögött. Dicsérte Petrát, írta, mennyire ügyes, milyen erős, milyen büszke rá. Végigolvastam, és magamban halványan elmosolyodtam.

Gábor néhány napig magába zárkózott. Keveset beszélt, sokszor elrévedt, én pedig nem sürgettem. Aztán lassan oldódni kezdett. Egyik este, amikor a kanapén filmet néztünk, hirtelen átkarolt, és szorosan magához húzott.

— Köszönöm — suttogta a hajamba.

— Mit?

— Hogy megállítottál. Ha rajtam múlik, mentem volna tovább ugyanígy. Egészen addig, amíg belerokkanunk.

Elmosolyodtam, és kényelmesebben simultam a vállához.

Egy hét múlva megérkezett a csomagom is: az új kabát, amit a prémiumomból rendeltem. Pont olyan volt, amilyennek elképzeltem. Szép, meleg, jó minőségű.

Felvettem, megálltam benne a tükör előtt, és nem csupán egy új ruhadarab miatt éreztem örömöt. Valami mélyebb elégedettség töltött el. Az, hogy végre nem hátráltam meg. Kiálltam magamért. Az életemért. A munkámért. A pénzemért.

Ekkor megrezzent a telefonom. Tamás üzent.

„Petra munkát talált. Fogalmam sincs, mit mondtál neki, de köszönöm. Hátha most végre megtanul felnőtt emberként élni.”

Elolvastam, elmosolyodtam, majd töröltem az üzenetet.

Vannak titkok, amelyeknek titokban kell maradniuk.

És vannak határok, amelyeket többé senki sem léphet át.