— Te… te aljas ribanc — préselte ki magából. — Úgysem mered. Ha bárkinek elmondod, én…

— Te mit fogsz tenni? — kérdeztem szinte lágyan. — Mit tudnál csinálni, Petra? Rohansz Gáborhoz panaszkodni? Felhívod anyádat, hogy tegyen helyre? Csakhogy akkor azt is meg kell majd magyaráznod neki, miért mondtam ki egyáltalán ezeket a dolgokat.

És ha egyszer bele kell kezdened a magyarázkodásba, minden szépen napvilágra kerül. Az árulásod. A sok hazudozásod. Az a tizenhárom év, amit egyetlen nagy hazugságra építettél, Petra.

— Hallgass el — Petra hangja már szétesett a sírástól. — Hallgass már el, hallod? Fogd be…

— Rendben — feleltem nyugodtan. — Elhallgatok. Nem szólok senkinek, ha végre leszállsz rólunk. Nincs több pénzért könyörgő telefon. Nincs több „ez tényleg az utolsó”. Nincs több „a gyerekek miatt muszáj”. Elmész, és keresel magadnak munkát. Akármilyet. A saját keresetedből próbálsz meg élni. Ha pedig fél év múlva látjuk, hogy valóban teszel is valamit, akkor talán segítünk. De nem készpénzzel. Legfeljebb bevásárlással. Vagy ruhával. És azt is mi döntjük el, nem te követeled ki. Világos voltam?

A vonal túlsó végén néma csend támadt.

— Petra, választ várok. Megértetted?

— Én… igen — nyögte ki végül. — Megértettem.

— Nagyszerű. Akkor minden jót. Ja, és Petra?

— Mi van?

— Boldog új évet. Komolyan remélem, hogy találsz állást.

Megszakítottam a hívást, aztán visszanyújtottam a telefont Gábornak. Úgy meredt rám, mintha abban a pillanatban valami egészen idegenné változtam volna a szeme előtt.

— Nóra… nem is az ő gyereke? — kérdezte rekedten.

— Nem.

— Te pedig tudtad? Végig tudtad?

— Szeptember óta. Tamás megkért, hogy ne beszéljek róla. Én pedig tartottam a számat. Egészen mostanáig.

Gábor szinte beesett a székre. Könyökét az asztalra támasztotta, arcát a tenyerébe temette.

— Te jó ég… Mi meg mind… az egész család azt hitte, hogy Tamás egy utolsó gazember. Hogy otthagyta Petrát két gyerekkel. Közben meg…

— Közben őt verték át — mondtam halkan. — És még így is tisztességesebben viselkedik, mint sokan mások tennék. Fizeti a tartásdíjat mindkét gyerek után, pedig pontosan tudja, hogy Nóra nem az ő lánya. Azért, mert nem akarja, hogy az a kislány bűnhődjön az anyja aljasságáért.

Nem finomkodtam. Kimondtam egy keményebb szót is, olyat, ami élesen hasított bele a konyha csendjébe. Egy pillanatig sem bántam.

— És tényleg megtetted volna? — Gábor lassan felnézett rám. A tekintetében rémület ült. — Tényleg elmondtad volna mindenkinek?

Elhallgattam. Erre nem tudtam azonnal felelni. Vajon valóban képes lettem volna szétrobbantani Nóra világát csak azért, hogy Petra végre megijedjen?

— Nem vagyok benne biztos — ismertem el. — Lehet, hogy nem. Lehet, hogy csak blöfföltem. De Petra ezt nem tudhatta. És most csak az számított, hogy elhiggye.

— Zsaroltad.

— Igen — ültem le vele szemben. — Pont úgy, ahogy ő zsarolt téged hónapokon keresztül. Sírással. Sajnálatkeltéssel. Bűntudattal. Én csak olyan eszközhöz nyúltam, ami működött.

— Ez kegyetlen volt.

— Talán — vontam meg a vállam. — De másképp soha nem lett volna vége. Évről évre ugyanígy húzta volna le rólunk a pénzt. Mi pedig mindig félretoltuk volna a saját terveinket, az életünket, mindent. Miért? Hogy ő kényelmesen otthon ülhessen, és várja, mikor menti meg valaki?