— De ott van a jutalmad…

— Az a jutalom az én fizetésemhez tartozik — feleltem jegesen. — Én dolgoztam meg érte. És én fogom eldönteni, mire költöm el.

Gábor olyan arccal nézett rám, mintha idegen lennék számára. Fájdalom ült a szemében, értetlenség, és valami sértett döbbenet is.

— Tehát itt tartunk — mondta lassan. — Mostantól nálunk is külön van az, hogy „az enyém” meg „a tiéd”?

— Eddig talán nem így volt? — kérdeztem vissza élesen. — Amikor októberben a teljes prémiumodat átutaltad Petrának, engem megkérdeztél? Nem. Csak bejelentetted, hogy sürgős volt, és már el is küldted. Emlékszel?

Nem válaszolt.

— Akkor most — folytattam már halkabban, de ugyanolyan keményen — én jelentem be: nem. Ebből nem lesz semmi.

Ott álltunk egymással szemben a konyhában, és a csend szinte kézzel foghatóvá vált. Éreztem, ahogy valami láthatatlan fal emelkedik közénk. Mégsem tudtam, és nem is akartam meghátrálni. Túl hosszú ideig nyeltem, túl sokszor mondtam igent, túl sok kompromisszumot kötöttem már.

Ekkor megszólalt Gábor telefonja. Összerezzent, ránézett a kijelzőre, és az arcából kifutott a vér.

— Petra az — mondta.

— Ne vedd fel — vágtam rá gyorsan.

— Muszáj… várja, mit mondok neki…

— Gábor, kérlek, most ne vedd fel. Ha felveszed, azonnal nyomást fog gyakorolni rád.

Megpróbál majd sarokba szorítani, addig gyötör, amíg beadod a derekad. Először nekünk kell dűlőre jutnunk, és csak utána…

De addigra már felvette.

— Szia, Petra — szólt bele, és a hangjában azonnal ott rezgett az a bűntudatos bizonytalanság, amitől összeszorult a gyomrom. — Figyelj, most nálunk egy kicsit…

Nem hagytam tovább. Odaléptem hozzá, óvatosan, de határozottan kivettem a kezéből a mobilt, és rányomtam a kihangosítóra.

— …csak tudni szeretném, mire számíthatok — hallottuk Petra feszült, már-már sírásba csukló hangját. — Beszéltél Júliával? Belemenne? Mert én már megígértem a gyerekeknek, hogy szilveszterre új telefonjuk lesz. Úgy örültek neki, el sem tudod képzelni…

— Petra — szólaltam meg, olyan jeges nyugalommal, hogy Gábor egy lépést hátrált mellettem. — Júlia vagyok.

A vonal másik végén hirtelen elnémult minden.

— Ó… szia — mondta végül Petra, jóval óvatosabban. — És Gábor?

— Itt áll mellettem. Mindent hall. Kihangosítottalak.

Megint csend következett, ezúttal hosszabb és súlyosabb.

— Én csak… segítséget szerettem volna kérni — kezdte bizonytalanul. — Tudod, most tényleg nagyon szorult helyzetben vagyok, és a gyerekek…

— Petra, nem lesz telefon — vágtam közbe halkan, de megmásíthatatlanul. — És pénz sem. Mostantól semmire. Egyetlen forint sem.

Olyan némaság zuhant ránk, mintha maga a vonal is levegő után kapkodna.

— Tessék? — csattant fel végül. — Júlia, mi ütött beléd? Gyerekekről beszélünk! Nekik szükségük van rá! Gábor, te komolyan hagyod, hogy ő így beszéljen velem?

— Gábor nem fog többé eltartani téged — mondtam, mielőtt belelendülhetett volna. — Harminchét éves felnőtt nő vagy. Van diplomád, ép kezed-lábad, és az eszed is a helyén van. Képes vagy dolgozni, és dolgozni is fogsz. Mi nem vagyunk pénzkiadó automata.