— Petra azt mondta, jó lenne, ha újévre kapnának telefont a gyerekek — szólalt meg végül Gábor, alig hallhatóan. — Normális telefont. Hogy ne kelljen szégyenkezniük a többiek előtt. Olyan harmincezer forint körül lenne darabja. Kettő együtt hatvanezer.

Mintha belül valami hirtelen megrepedt volna bennem.

— És ezt most miért mondod?

Gábor rám emelte a tekintetét. Annyi könyörgés, annyi remény volt benne, hogy egy pillanatra majdnem megingott a szívem.

— Hát… megkaptad azt a prémiumot. Nyolcvanezret. Abból kijönne a két készülék, és még nekünk is maradna valamennyi. Gondolj bele, gyerekekről beszélünk. Ünnep lesz. Nekik ez tényleg sokat jelent. Kamaszok, számít nekik, mit tartanak a kezükben, hogyan néznek rájuk az osztálytársaik… A te jutalmadból megvehetnénk a telefonokat Petra gyerekeinek…

Ekkor szakadt el bennem végleg a cérna. A türelmem úgy csapódott ketté, mint egy túl erősen meghúzott húr.

— Nem — mondtam ki.

— Hogy érted, hogy nem?

— Úgy, hogy nem. Az én prémiumomból nem veszünk telefont Petra gyerekeinek. És innentől kezdve nem adunk neki több pénzt. Egyetlen forintot sem.

Gábor úgy meredt rám, mintha valami szörnyűséget jelentettem volna be.

— Júlia… ezt most komolyan mondod?

— Halálosan komolyan — fontam össze a karomat, miközben éreztem, hogy a harag forrón lüktet bennem. — Elég volt. Belefáradtam, hogy mi tartjuk el a húgodat. Elegem van abból, hogy amint egy kis pénzhez jutunk, te máris azt számolgatod, miként lehetne átpasszolni Petrának. Elegem van abból is, hogy a saját terveinket, a saját életünket tesszük félre miatta, miközben ő nyugodtan otthon ül, és kivárja, amíg megint megoldunk helyette mindent.

— De ő mégiscsak a családom…

— A családod mi vagyunk! — csattantam fel. — Te meg én, Gábor! Petra a rokonod, aki már régóta elég idős ahhoz, hogy végre felelősséget vállaljon a saját sorsáért!

— Nem hagyhatom őt cserben…

— Senki nem kéri, hogy dobd el magadtól! — az asztalhoz léptem, rátámaszkodtam a lapjára, és próbáltam visszanyelni a dühömet. — Én csak azt mondom, ne tartsuk el. Egyszer segíteni emberi dolog. Másodszor is meg lehet érteni. De ez már nyolc hónapja tart, Gábor. Nyolc hónapja folyik hozzá a pénzünk, és még csak nem is látszik, hol lesz ennek a vége.

— A gyerekek viszont ott vannak…

— És ott van az apjuk is. Tamás fizet gyerektartást. Nem sokat, de fizet. Ha kevés, akkor Petra követeljen tőle többet. Menjen bíróságra, intézze el hivatalosan, akárhogy. De ne rajtunk verje le!

Gábor lehajtott fejjel bámulta a padlót. Pontosan láttam rajta, milyen belső harcot vív: egyik oldalon a testvéri bűntudat, a másikon az a keserű felismerés, hogy amit mondok, nem alaptalan.

— Jó — mondta végül rekedten. — Lehet, hogy igazad van. De most… most újév jön. Legyen ez az utolsó alkalom, és utána…

— Nem — vágtam rá azonnal. — Nincs több „utolsó alkalom”. Mindig ez a szöveg. Mindig utoljára kér, aztán pár hét múlva kezdődik elölről. Ennek most vége.

— De mit mondjak neki? Már várja a választ…

— Az igazat. Hogy nincs erre pénzünk. Hogy mi sem dúskálunk, hanem épp csak kijövünk hónapról hónapra.