Mély levegőt vettem, és magamban elszámoltam tízig. Petra nyolc hónapja „munkát keresett”. Nyolc teljes hónapja, miközben rendszeresen a bátyjához fordult pénzért. Egyszer a közüzemi számlákra kellett, máskor a gyerekek ruháira, aztán élelmiszerre. Kezdetben tényleg csak kisebb összegekről volt szó: háromezerről, ötezerről. Aztán ezek a kérések egyre nagyobbak lettek.

— Gábor, összeszámoltad már, mennyit adtunk neki az elmúlt hónapokban?

A férjem visszafordult a tűzhely felé.

— Nem vezettem róla listát…

— Én igen. Nagyjából ötszázezer forintot. Nyolc hónap alatt.

— Júlia, de hát ő a húgom…

— Igen, Petra a húgod — mondtam halkan, de keményen. — Csakhogy nem olyan helyzetben van, amilyennek beállítja. Tamás nem tette utcára. Elváltak, közös megegyezéssel. Gyerektartást is fizet, még ha nem is túl sokat. És senki nem kényszerítette Petrát arra, hogy a válás előtt eljátssza a rendes munkahelyét.

— Nem eljátszotta, hanem leépítették…

— Gábor — egészen közel léptem hozzá, hogy végre rám nézzen —, igazolatlan hiányzások miatt rúgták ki. Ő maga mondta el szeptemberben, a születésnapodon, amikor berúgott. Emlékszel, mennyire zokogott a fürdőszobában? Akkor mindent bevallott.

Gábor nyelt egyet, és félrenézett.

— Jó, megesik az ilyesmi. Idegileg kikészült, ott volt a válás, nehezen viselte…

— Igen, előfordulhat — bólintottam. — De miért nekünk kell állni ennek az árát? Miért ment el októberben a te prémiumod az ő hiteltartozására? Miért adtuk oda novemberben az én fizetésem felét Márk különóráira, miközben Petra akkor is megesküdött, hogy ez volt az utolsó alkalom?

— Júlia, azok mégiscsak gyerekek…

— Gyerekek, akikről elsősorban az anyjuknak kellene gondoskodnia! — a hangom már emelkedni kezdett, ezért erővel visszafogtam magam. — Nézd, nem vagyok érzéketlen. Tudom, hogy egy válás után nem könnyű. De Petra még csak meg sem próbálja összeszedni magát. Otthon ül, a közösségi oldalakat görgeti, aztán időnként sírva felhív téged, hogy most már tényleg minden összeomlott körülötte. Te pedig azonnal ugrasz, mintha teljesen magatehetetlen volna.

Pedig Petra nem magatehetetlen: egészséges, harminchét éves asszony, van két dolgos keze, lába, ráadásul diplomája is.

Gábor félrenézett. Láttam, ahogy megmerevedik a válla.

— És szerinted mit kellene tennem? — kérdezte tompán. — Fordítsak hátat neki? Nézzem végig, ahogy a gyerekeivel együtt bajba kerül?

— Ne tereld erre — sóhajtottam kimerülten. — Senki nem fog az utcára kerülni. Van hol laknia, kap gyerektartást, egészséges. Keressen munkát. Menjen el eladónak, takarítani, bármit csinálni. Csakhogy nem akar. Sokkal kényelmesebb neki rajtad csüngeni.

— Ez nem igaz, ő nem ilyen…

— De, pontosan ezt teszi — szakítottam félbe. — És te is érzed, csak nem mered kimondani, mert a húgodról van szó, akit kicsi kora óta óvsz mindentől. Csakhogy Petra már nem gyerek, Gábor. Harminchét éves felnőtt nő. Képes lenne eltartani magát.

A szavaink után nyomasztó némaság ereszkedett a konyhára. Odakintről beszűrődött egy elhaladó autó zaja, a fal túloldalán pedig felhangzott a szomszéd tévéje.