„A jutalmadból veszünk új mobilokat a húgom gyerekeinek” — jelentette ki a férjem szinte ünnepélyes örömmel, mire én feldühödve kimondtam azt, amit Petra évek óta titkolt
Egy mohó, igazságtalan gesztus megrendítő.
— „A jutalmadból veszünk új mobilokat a húgom gyerekeinek” — jelentette ki a férjem szinte ünnepélyes örömmel. Én viszont annyira feldühödtem, hogy végül kimondtam azt is, amit Petra évek óta igyekezett eltitkolni.
A prémiumra egyáltalán nem számítottam. Délelőtt, még ebédidő előtt hívatott be a főnököm, aztán a kezembe adott egy borítékot azzal az elégedett mosollyal, amilyet az ember akkor vesz fel, ha biztos benne, hogy valami nagylelkűt tett. Először fel sem fogtam, minek köszönhetem: annak, hogy az éves tervet húsz százalékkal túlteljesítettem, vagy egyszerűen annak, hogy közeledett az év vége, és mindenki egy kicsit bőkezűbb hangulatba került. Csak később, a mosdóban mertem kibontani a borítékot. Amikor megszámoltam a bankjegyeket, majdnem elszorult a torkom az örömtől: nyolcvanezer forint volt benne.
Hazafelé már fejben el is rendeztem mindent. Húszezret félreteszek a nyári pihenésre, harmincezret végre egy normális kanapéra költünk, mert a nappaliban álló régi darab már teljesen besüppedt. Tízezret tartaléknak rakok el, a maradékból pedig veszek magamnak egy tisztességes télikabátot. Nem olyat, ami egy szezon után elveszíti a formáját, hanem egy rendes, jó minőségű darabot, amit akár öt év múlva is szívesen felveszek. Vagy talán inkább csizmát. Egy igazán kényelmes, tartós csizmát.
Szinte lebegve értem haza. Gábor a konyhában állt, és valamit kevergetett a fazékban. Mivel aznap tovább kellett bent maradnom, magára vállalta a vacsorát. Nem volt kifejezetten nagy szakács, de próbálkozott, és én ezt mindig értékeltem.
— Képzeld, van egy hírem — szólaltam meg, miközben levettem a kabátomat.
— Nekem is — válaszolta, de még csak hátra sem fordult. — Mondd előbb te.
— Prémiumot kaptam. Nyolcvanezret.
Erre megfordult. Az arcán megjelent valami, ami azonnal rossz érzést keltett bennem. Nem tiszta öröm volt, nem is büszkeség. Inkább olyan tekintet, mintha máris számolgatna.
— Tényleg? Ez fantasztikus! — letette a fakanalat, odajött hozzám, és átkarolt. — Nagyon ügyes vagy, drágám.
Hozzásimultam, de a kellemetlen sejtés nem oszlott el. A hangjában volt valami idegen, valami túl gyors lelkesedés.
— Akkor most te jössz — mondtam. — Mi az a nagy hír?
Gábor elengedett, aztán zavartan megdörzsölte a tarkóját.
— Hát… beszéltem Petrával. Azt kérte, hogy… szóval tudod, mindjárt itt az újév, és a gyerekek telefonjai borzalmas állapotban vannak. Márknak berepedt a kijelzője, Nóra készüléke meg olyan régi, hogy állandóan lefagy. Petra szerint az osztályban már mindenkinek normális mobilja van, csak nekik nincs…
Mintha jeges víz csorgott volna végig a hátamon.
— És ebből mi következik?
— Azt szeretné, ha segítenénk nekik. Tudod, most nagyon nehéz helyzetben van. A válás óta… Tamás alig fizet valamit gyerektartásként, az ő keresete pedig kevés…
— Milyen keresete? — vágtam közbe. — Egyáltalán dolgozik már valahol?
— Hát… nem egészen úgy. Most valami átmeneti megoldást keres. Vagyis nézelődik, csak még nem talált neki valót. Két gyerek mellett nem egyszerű, rugalmas munkaidő kellene…
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz