A busz megrándult, majd lassan kigördült az elővárosi útra.

Az ablakon túl rozsdaszínű őszi facsoportok, kihalt megállók és hétvégi telkek kerítései úsztak el egymás után. Előtte három hét gyógyfürdő, csend, fenyőfasorok és menzai levesek álltak, amelyeket végre egy teljesen idegen szakács főzött.

Eltelt három hét.

Erzsébet a kora reggeli járatos busszal érkezett vissza a városba. A léptei könnyebbek lettek, a térdét kínzó, makacs sajgás sokat engedett, belül pedig olyan csend telepedett rá, amilyet már régen nem érzett.

Nem húzta az időt. Amint letette a táskáját, elővette azt a papírfecnit, amelyet még korábban tépett le a lépcsőházi hirdetőtábláról, és felhívta a rajta szereplő zárast.

Alig telt el negyven perc, már meg is jelent egy széles vállú mester, kezében kopott, fém szerszámosládával. Szótlanul dolgozott: kiszerelte a régi zárbetétet, a helyére pedig fényes, sárgaréz hengert tett, hozzá bontatlan csomagolású kulcskészlettel. Gábor régi kulcsa ezzel egy pillanat alatt értéktelen vasdarabbá vált.

Este hat óra tájban megszólalt a telefon.

A kijelzőn a fia neve villant fel. Erzsébet nyugodtan megnyomta a hívásfogadó gombot.

— Hazaértél már? — mordult bele Gábor köszönés helyett.

A hangja sértődött volt, savanyú, és erőltetetten kemény.

— Haza, fiam.

— És? Hogy vagy? Legalább megérte az a nagy kiruccanás?

— Nagyon jót tett. Köszönöm, hogy eszedbe jutott megkérdezni, hogy van az anyád.

A vonal túlsó végén néhány másodperces csend támadt.

Gábor minden bizonnyal arra számított, hogy bűnbánó hangot hall majd, esetleg valami halvány mentegetőzést amiatt, hogy három héttel korábban „tönkretette” a családi összejövetelt. De Erzsébet hangjában ilyesminek nyoma sem volt.

— Na jó, akkor figyelj — kezdte újra a férfi, próbálva visszavenni a korábbi fölényes tónust, bár az önbizalma már nem csengett olyan határozottan. — Viktória azt mondta, ő biztosan nem fog elsőként telefonálni. Akkor ott mindenki előtt kellemetlen helyzetbe hoztál minket. Az ő rokonsága előtt is. Tamásnak végül egy út menti étteremben kellett egy szép összeget otthagynia, azóta is duzzog miatta. De én hajlandó vagyok túllépni a dolgon.

Nagy levegőt vett, majd előadta a nyilván előre kigondolt mondandóját:

— Holnap szombat. Süss rendesen néhány tepsi pitét, ahogy illik. Húsosat is, almásat is. Kettő körül odamegyünk mindannyian. De most aztán ne legyen semmi külön műsor.

Erzsébet átvette a telefont a másik kezébe, és egy pillanatra kinézett az ablakon. A hangja egyenletes maradt.

— Nem fogtok jönni, Gáborkám.

— Már miért ne mennénk?! — csattant fel a fia.

— Mert fél órával ezelőtt kicseréltettem a zárbetétet. Süteményt pedig ezentúl csak nagy ünnepeken sütök. És akkor is kizárólag magamnak.

— Te most komolyan beszélsz? Az anyám vagy egy idegen?! — emelte fel a hangját Gábor. — Család vagyunk!

— Az anyád vagyok — felelte Erzsébet halkan, de teljes nyugalommal. — De az ingyenkonyha végleg bezárt. A kötényt letettem, a műszaknak vége.

Ezzel megszakította a hívást, majd lenémította a készüléket.

Néhány nappal később a szomszédasszony, akivel a lépcsőfordulóban futott össze, mulatságos hírt újságolt. Az előző hétvégét Gábor, Viktória és Tamás Viktória anyjánál töltötték a telken. Szemerkélő esőben ásták ki a gyommal benőtt krumplit, cserébe pedig kaptak két üveg tavalyi kovászos uborkát. A családi rohamcsapat tehát új ellátási pontot talált magának.

Erzsébetet azonban ez már egyáltalán nem bántotta.

Elővette a táskájából a gyógyszertári kenőcs tubusát, betette az éjjeliszekrény fiókjába, bekapcsolta a falon függő rádiót, aztán leült az asztalhoz, hogy átnézze a régi villanyszámlákat. A lakás meleg volt, tágas, és szokatlanul csendes.

Ez a csend pedig most először nem ürességnek tűnt, hanem ajándéknak.