— Én a fiamat hívtam ebédre — állította meg Erzsébet asszony. — A fiamat. Egyedül. Nem egy éhes hadsereget, üres ételhordókkal felszerelkezve.

— Anya, kérlek, ne rendezz jelenetet mindenki előtt! — Gábor idegesen körbenézett, mert a bőröndökkel várakozó utasok közül már többen odafordultak. — Jó, túllőttünk a célon, rendben van! Legközelebb mi hozzuk az alapanyagot. Most menjünk vissza, jó? Kellemetlen ez a nászasszonyék előtt is, szegény idős asszony meg fáradt az úttól.

— Akkor vidd haza magadhoz, fiacskám — felelte az anyja. — Nálatok puha a kanapé, a tévé akkora, mint fél fal. Álljon oda Viktóriácska a tűzhelyhez, süssön fasírtot. Fiatal, egészséges, nem fog leesni a keze.

A menye rángatózó vállal hátrált egy fél lépést.

— Mégis miért kellene nekem a törvényes szabadnapomat a konyhában elpazarolnom?! Egész héten a kartonok között robotoltam a betegfelvételen!

— Én meg harmincöt éven át húztam le a huszonnégy órás szolgálatokat — Erzsébet asszony felállt a padról.

A térde azonnal belenyilallt, tompa, makacs fájdalom futott végig rajta, mégis kihúzta magát.

— És ennyi év után jogom van ahhoz, hogy szombaton pihenjek, ne pedig zsáknyi lisztet gyúrjak más rokonságának.

A kabátja oldalzsebéből elővett egy kék, pecsétes papírt.

— Tessék, a reumatológiai beutaló. Három hete ott feküdt az éjjeliszekrényen, pontosan az orrod előtt, amikor elvitted apád dugókulcskészletét. Egyszer is eszedbe jutott megkérdezni, miért sántít az anyád?

Gábor a rendelőintézet kék bélyegzőjére meredt, és hirtelen nem talált szavakat.

A hangosbemondó recsegve életre kelt:

„A kétszáznegyvenes járat a gyógyüdülő felé a második kocsiállásról indul. Kérjük utasainkat, kezdjék meg a felszállást.”

Erzsébet asszony felkapta a táskáját.

— Te nem mész sehová! — Gábor elé lépett, mintha testével akarná elzárni az üvegajtókhoz vezető utat. — A lakásod kulcsa nálam van! Hallod? Ott fogunk ülni, amíg jobb belátásra nem térsz! Tamás már a fagyasztót nézi át!

— Nézze csak, drágám — mosolyodott el kesernyésen az anyja. — A hűtő szerda óta üres, le is olvasztottam. Még egy csomag só sincs a polcon. A kulcsot pedig megtarthatod emlékbe. Három hét múlva, ahogy hazaérek, lakatost hívok, és kicseréltetem a zárat.

Oldalt megkerülte a fiát.

— Erzsébet asszony! — kiáltotta utána Viktória leplezetlen rosszindulattal. — Maga szégyentelen önző alak! Felejtse el, merre lakunk! Többé a közelébe sem megyünk! Meg fogja még bánni öregkorára, csak akkor már késő lesz! Egy pohár vizet sem lesz, aki odanyújtson magának!

Erzsébet asszony még a lépteit sem lassította.

— Isten hírével — vetette hátra a válla fölött. — Legalább a serpenyőim is tovább bírják.

A felszállóhelyen hűvös, őszi huzat söpört végig. Az öreg autóbusz finoman remegett alapjáraton, és fehéres páracsomókat pöfögött a levegőbe. A narancssárga mellényes ellenőr megnézte a jegyét, rápillantott az igazolványára, aztán a busz belseje felé intett.

— Tessék menni, hetes ülés, ablak mellett.

Erzsébet asszony fellépett a bordázott lépcsőkön, és leült a helyére. A poros üvegben még megvillant Gábor és Viktória alakja. A fia dühösen hadonászott, valamit magyarázott a feleségének, Viktória pedig már szinte kiabált vele. Aztán mindketten majdnem futva indultak a parkoló irányába. Nyilván akkor jutott eszükbe, hogy az üres, hideg lakásban ott maradt az éhes rokonság, üres lábasokkal.