— Egye maga a pékséges vackokat! — visította Viktória. — Gábor, csinálj már valamit! Anyád szándékosan megaláz minket a családom előtt!

A vonalban ismét Gábor hangja dördült fel.

— Na jó, anya, elég volt a tréfából. Maradj ott, ahol vagy! Mindjárt odaugrunk kocsival a buszpályaudvarra. Nélkülünk ugyan sehova nem indul a járatod, majd én elintézem a forgalmistával!

Erzsébet asszony egyszerűen kinyomta a hívást.

A busz indulásáig még nagyjából húsz perc volt hátra. A házától az állomás előtti térig autóval legfeljebb tíz perc az út, ha egyenesen jönnek.

Ő nem mozdult. Tovább ült a széles ablak melletti kemény, sötétre lakkozott padon, kezét a táskáján pihentetve.

Gábor kisvártatva szinte berobbant az automata ajtókon. Az arca vörös volt a sietségtől, a kabátja nyitva lógott rajta, a sálja félrecsúszott. Mögötte Viktória tipegett apró, ideges léptekkel, közben a mentaszínű kardigánja gombjait gyűrögette.

Amint a férfi meglátta az anyját, felgyorsított, és teljes testével fölé magasodott.

— Mondd, teljesen megbolondultál öregségedre?! — sziszegte, közben zavartan körbepillantott, hallják-e az utasok. — Ott ülnek az emberek az üres lakásban! Tamás mindjárt felrobban, az anyósom meg megsértődve egy szót sem tud kinyögni! Felfogod, milyen helyzetbe hoztál minket?!

— Teljesen hétköznapi helyzetbe — nézett fel rá Erzsébet asszony. — Olyan felnőtteknek látszotok, akik vendégeket hívtak, és most kötelességük megetetni őket.

— Talán vigyük őket étterembe?! — csattant fel Viktória, és vádlón az anyósa felé bökött. — Tizenkét emberre vagyonokat kérnek! A nyakunkon a lakáshitel, ott a kocsira felvett kölcsön is! Mi családi ebédre készültünk! Maga anya, vagy mégis micsoda? A fiának igenis segítenie kellene!

— Pontosan kinek tartozom, és mennyivel? — kérdezte Erzsébet asszony.

— A saját családodnak! — mordult rá Gábor, és rámarkolt az utazótáska fülére. — Elég volt ebből a színjátékból. Felállsz, és jössz velünk. Útközben beugrunk a szupermarketbe, veszünk kész tésztát meg darált húst. Egy óra alatt végzel, ha kicsit megmozdítod a kezed. Tamás addig elvan szendvicsekkel.

Megrántotta a táskát, de Erzsébet asszony a könyökével leszorította a padhoz.

— Vedd le róla a kezed, Gábor — mondta emelt hang nélkül, mégis olyan hideg, hivatalos keménységgel, hogy a fia ösztönösen visszarántotta az ujjait.

Gábor egy pillanatra dermedten állt. Harmincöt év alatt soha nem hallotta még az anyját ilyen jeges hangon beszélni.

— Anya… mi van veled?

— Nem vagyok neked üzemi konyhás szakácsnő — mondta Erzsébet asszony lassan, minden szót külön megnyomva.

— És a te Viktóriádnak sem vagyok ingyencselédje. Három éve jártok ide minden szombaton, csapatostul. Egyszer is hoztatok egy zacskó almát a teához? Egyetlen egyszer megkérdeztétek, miből vettem azt a húst, amit a drága Tamásod aztán a saját dobozaiba pakolgatott?

— De hát maga hívott minket! — vágott vissza Viktória sértetten. — Mindig azt mondta, rossz egyedül! Örülnie kellene, hogy a család látogatja, nem pedig úgy ülni itt, mint valami kincseit őrző remete!