Három év alatt a tizenkét ember közül egyetlenegy sem tett le az asztal szélére még egy csomag vajat vagy egy kiló lisztet sem.

Amikor tavaly nyáron Erzsébet asszony fél szóval megemlítette a fiának, hogy a marhahús ára a piacon majdnem a duplájára ugrott, Viktória csak fintorogva elhúzta a rúzsozott száját. Kijelentette, hogy a saját fiának és annak új családjának felhánytorgatni egy falat kenyeret szégyenletes kicsinyesség.

Erzsébet asszony odalépett a tálalószekrényhez.

A kristályváza mellett egy kettéhajtott füzetlap feküdt. Rajta határozott, diszpécseri kézírással ez állt:

„Gyógykezelésre utaztam a szanatóriumba. A gázt elzártam. Pitét a villamos-végállomás melletti sütödében lehet kapni. Erzsébet.”

A papír mellett ott volt a reumatológustól kapott beutaló kék szelvénye is, rajta a kerületi rendelőintézet kerek pecsétje.

Még egyszer átnézte a kisméretű utazótáskáját, megigazította a sálját, kilépett a lépcsőházba, és kulcsra zárta maga mögött az ajtót.

Az óra reggel nyolcat mutatott. A helyközi busz indulásáig bőven maradt ideje.

A buszpályaudvar motorzúgással, régi Ikarusok szürkés füstjével és a peron fölötti hangszóróból recsegő bemondó éles hangjával fogadta. Erzsébet asszony leült a váróterem egyik padjára, és tenyerét nyugodtan az ölébe tette.

A nyirkos őszi szél a csontjaiba mart, az ízületei a megszokott tompa fájdalommal sajogtak, mégis különös, tiszta nyugalom ült benne. Hónapokon át rakosgatta félre erre az útra a pénzt, mindenen spórolt: beérte a legolcsóbb körettel, és csak a szemcseppre nem sajnálta a forintokat.

Tíz óra negyvenöt perckor a kabátzsebében vadul rázkódni kezdett a telefon. Nem kapkodott. Megvárta, míg öt hosszan elnyújtott csengés végigfut, csak azután érintette meg a zöld gombot.

— Anya! — sivított bele Gábor úgy, mintha éppen két vagon közé szorult volna. — Mégis merre csavarogsz?!

— A váróteremben vagyok, Gábor — felelte Erzsébet asszony csendesen.

— Miféle váróteremben?! — csattant fel a fia. — Kinyitottuk a lakást a saját kulcsunkkal, belépünk, erre jéghideg huzat fogad! A tűzhelyen semmi! Se sütemény, se tea!

A hangja egyre vékonyabbra váltott.

— Tamás farkaséhesen érkezett, az anyósom meg majdnem összeesett a felháborodástól az előszobai padkán! Az asztalon meg ott hever valami ostoba cetli! Mi ez az egész cirkusz?!

— A papíron világosan leírtam — mondta Erzsébet asszony. — Elutaztam, hogy rendbe hozzam az egészségemet. Fájnak a lábaim, a hátamat alig tudom kiegyenesíteni.

— Miféle egészség?! — a telefont ekkor Viktória ragadta el.

A menye hangjából szikrázott a valódi düh.

— Erzsébet asszony, maga teljesen elvesztette a józan eszét?! Tizenkét ember áll éhesen az előszobában! A gyerekek nyűgösek az út után, Tamás műszakból jött, ideges, mint a puskapor! Otthon még kenyeret sem vettünk, mert számítottunk a maga süteményeire, meg arra, hogy végre rendesen megebédelünk!

Kapott egy rövid levegőt, aztán újra rikácsolni kezdett:

— Azonnal hívjon taxit, és induljon vissza! Várják az emberek!

— Menjetek be egy pékségbe, Viktória — tanácsolta az anyósa higgadtan. — Káposztás batyut pár forintért lehet kapni, frisset is.