„Egyáltalán figyelsz rám, vagy már megint elbámészkodsz?” — fia türelmetlenül a telefonba vágva, Erzsébet némán a fényesre törölt konyha közepén állva
Kiszolgáltatottság megalázó és igazságtalan, mégis el kell vállalni.
Háziasszonyka
— Anya, a hagymát ne sajnáld a töltelékből, de vajon pirítsd meg, különben keserű lesz! — harsogta a telefonból Gábor parancsoláshoz szokott hangja.
Erzsébet asszony kissé eltartotta a készüléket a fülétől.
A vaskos főzőlapon nem állt semmi. Se párolt káposztával teli lábasok, se darált hússal megrakott tálak nem sorakoztak a konyhában. A fényesre törölt ebédlőasztalon mindössze egy papírszalvéta fehérlett, amelyet a sótartó nyomott le.
— Egyáltalán figyelsz rám, vagy már megint elbámészkodsz? — erősödött a fia hangjában a türelmetlen sürgetés. — Viktória azt mondta, májasból két tepsivel csinálj, húsosból hármat. Tamás műszak után jön, morcos lesz, neki a könnyű falatok csak fogpiszkálónak valók. A nászasszony még az unokaöccseit is elhozza a külvárosból hétvégére. Szóval pontosan tizenkét éhes szájra számíts. Tizenegyre gőzölögjenek a tepsik!
— Hallottam, fiam — felelte csendesen Erzsébet asszony.
— Na, akkor rendben. Te is tudod, bolti vacakot kitenni az asztalra szégyen volna a rokonság előtt.
Zoltán egy pillanatra elhallgatott, mintha átfogta volna a telefont a másik kezébe.
— Tizenegy körül beesünk. A kaput hagyd nyitva az udvar felől!
A vonal rövid sípolással megszakadt.
Erzsébet asszony a bézs kabátja zsebébe csúsztatta a mobilt.
Harmincöt éven át dolgozott vezető diszpécserként a városi áramszolgáltató hibaelhárításánál. Nem az a fajta nő volt, akit kiabálással, kiégett transzformátorral vagy elszakadt nagyfeszültségű vezetékkel könnyen zavarba lehetett hozni. Amikor januári hóviharban fél lakótelep sötétségbe borult, ő remegés nélkül, higgadtan osztotta szét az ügyeletes brigádokat.
A fia házasságának utóbbi három éve azonban olyan volt, mint egy végtelenül szikrázó zárlat.
Az a szokás, hogy kéthetente meg kell vendégelnie Viktória rokonságát, szinte az esküvő után azonnal kialakult. A fiatal menyecske hamar ráérzett a kényelmes megoldásra: minek költeni vendéglőre, vagy összekoszolni a serpenyőket az új lakásban, ha az anyósnak tágas otthona van, és több évtizednyi gyakorlata a tűzhely mellett?
A forgatókönyv évek óta változatlanul ismétlődött.
Szombaton, déltájban megszólalt a követelőző csengő. Aztán betódult a zajos társaság, élén Viktóriával. A cipőket a küszöbnél hajigálták le összevissza. Tamás elsőként a tűzhelyhez furakodott, és széles, tulajdonosi mozdulattal ellenőrizte a sütőt.
— Erzsébet asszony, mintha most sajnálta volna a húst! — dörmögte, miközben már a tepsiből emelte ki a pitét. — A múltkor sokkal szaftosabb volt a töltelék!
A vendégek percek alatt eltüntették a süteményeket és a sós lepényeket.
Utána a nászasszony elterült a kanapén, és az üzletekben tapasztalható drágaságra panaszkodott, Viktória pedig gyakorlott mozdulatokkal elővette a nagy zománcos ételhordókat meg a nejlonzacskókat.
— Anya, a maradékot elvisszük! — jelentette ki a menye, válaszra sem várva. — Tamásnak holnap kell valami a munkahelyére, Gábor meg úgyis a házit szereti. Maga egyedül ennyit úgysem tud megenni, csak megromlana!
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz