— Márk, te attól is berezeltél, hogy állást keress. Most hirtelen csatába indulsz? Honnan ez a váratlan bátorság?

— Ne röhögj rajtam! — fulladozott a dühtől. — Én szerettelek, te meg közben dugdostad előlem a pénzt! Direkt csináltad, igaz? Hallgattál, gyűjtögettél, engem meg bolondnak néztél!

— Hallgattam, ez igaz. Bolondot viszont te csináltál magadból, teljesen önállóan.

— Add ide a felét! — a hangja már sivításba csapott át. — Legalább azért az öltönyért, amit nem voltál hajlandó megvenni nekem!

— Azért az öltönyért, amelyik sosem létezett, arra az esküvőre, amelyik szintén nem lesz? — Lilla halkan felnevetett. — Be kell vallanom, a gondolatmeneted egészen különleges.

— Ezt még megbá…

Nem várta meg a mondat végét. Letette, majd azonnal letiltotta a számát.

Néhány hét elteltével Lilla fülébe jutott, hogy Márk beköltözött egy új, tehetősebb ismerőséhez. Valaki megint elhitte a virágcsokrokat, a nagy ígéreteket, az „együtt mindent meghódítunk” meséjét, és azt a mézesmázos mondatot, hogy „te vagy az én emberem”.

Csakhogy egy hónap sem telt bele, az a nő is kipenderítette. Elég volt rájönnie, kinek a pénzén képzelte el Márk a kényelmes életet. Így maradt végül egyedül: otthon nélkül, megtakarítás nélkül, és még az annyira dédelgetett „kisugárzásából” sem tudott megélni.

Újra és újra tárcsázta Lilla régi számát. A rövid sípolás után mindig ugyanaz a csend következett. Márk az ujjait rágta, és lassan kénytelen volt megérteni: az az ajtó, amelyet ő csapott be, végleg bezárult előtte.