— Már bocsánat? — fordult felé Lilla lassan.

— Azt mondom, hol van az esküvő? Egy normális menyasszony megszervezi. Lefoglalja az éttermet, kiválasztja a ruhát, megveszi a gyűrűket. És ha már itt tartunk, a vőlegény öltönye sem magától terem.

— Tehát szerinted nekem kellene kifizetnem az egész lagzit? Ráadásul még téged is nekem kellene felöltöztetnem?

— És ebben mi olyan elképesztő? — rándította meg a vállát Márk pimasz mosollyal. — Az egyik haveromnak például a felesége autót vett. Csak mert szereti. Te meg még egy öltönyre is sajnálod a pénzt.

Lillában ekkor valami megmozdult: nem forrón, nem könnyekkel, hanem hidegen, élesen, mint az üveg.

— Várj, kitalálom — mondta gúnyos nyugalommal. — A nászutat is én fizetem majd, miközben te tovább keresed azt a bizonyos, hozzád méltó állást?

— Hát mégis hogy gondoltad? — kérdezte, és láthatóan fel sem fogta az iróniát. — A család befektetés. Te beleteszed, amit kell, én meg adom a hangulatot.

— A hangulatot — ismételte Lilla lassan. — Kevés dolog veszedelmesebb, mint a tettre kész ostobaság. Nálad ez annyival rosszabb, hogy fekve műveled.

— Mi van? — húzta össze a szemöldökét. — Már megint okoskodsz? Ettől falra mászom.

— Én pedig attól, ha valaki két lábon járó bankkártyának néz.

— Nézz már tükörbe! — robbant ki belőle, és felpattant. — Kinek kellenél így, ezzel a stréber fejeddel? Meghíztál, folyton nyavalyogsz, és még én vagyok az, aki szenved melletted!

Lilla válasz nélkül átment a szobába. Elővette a bőröndjét, kinyitotta, és nyugodt, kimért mozdulatokkal pakolni kezdett.

— Most meg mit művelsz? — toporgott a nyomában Márk. — Hisztizel? Bedobod a cuccaidat, aztán azt várod, hogy térden csússzak utánad?

— Nem — húzta be Lilla a cipzárt. — Pontosan arra számítok, hogy nem fogsz.

— Ha kilépsz ezen az ajtón, vissza többé nem jössz! — üvöltötte Márk, miközben az ujjával vadul a levegőbe böködött.

— Felfogtad? Ide többé nem teszed be a lábad!

— Milyen felszabadító hír — Lilla a vállára emelte a táskáját. — Vigyázz a nagy „kisugárzásodra”, Márk. Másod nincs is. Ja, és a lakbért ne felejtsd el rendezni, jövő héten lejár a határidő.

Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Lilla először csak állt a lépcsőházban, aztán rájött, hogy hosszú idő után végre nem szorítja semmi a mellkasát. Néhány nap múlva elővette a félretett pénzét, hozzátette mindazt, amit addig még összekapart, és kibérelt egy apró lakást. Nem volt tágas, nem volt fényűző, de az övé volt. Csak az övé.

A híre persze hamar eljutott Márkhoz. Felhívta, és már az első szavaiból érződött, hogy egyszerre marja az irigység és a düh.

— Szóval így állunk? — sziszegte a telefonba. — Lakást szereztél magadnak, nekem meg egy árva szót sem mondtál?

— És mégis milyen alapon kellett volna beszámolnom róla? — kérdezte Lilla egészen nyugodtan.

— Milyen alapon?! Együtt éltünk! Amit szereztél, az közös! Nekem is jár belőle!

— Te legfeljebb a kanapéba nyomtál bele egy mélyedést — felelte Lilla higgadtan. — Azt nyugodtan követelheted.

— Tönkreteszlek! — ordította Márk. — Vannak kapcsolataim, majd ők elmagyarázzák neked, mihez van jogom! Ezt még nagyon meg fogod bánni!