— És ezt most miért nekem mondod? — fintorgott. — Fizesd be, nem fogsz belerokkanni. Jelenleg nincs keresetem, ez rendkívüli helyzet.

— Nem támadni akarlak. Csak azon gondolkodom, hogyan tudnánk igazságosabban megoldani.

— Na, pontosan: „tudnánk” — kapott rá azonnal. — Egy oldalon állunk, nem? Most te viszed a nagyobb részt, később majd én veszem át. Így korrekt.

Lilla kapaszkodni próbált ebbe a bizonytalan „később”-be. Főzött, beosztotta a pénzt, esténként számológéppel számolgatta a kiadásokat, és még a lámpát is hamarabb lekapcsolta, csak hogy kevesebb legyen a számla.

— Te aztán tényleg ügyes vagy — jegyezte meg Márk félvállról. — Ha te nem lennél, rég éhen haltam volna.

— Néha úgy érzem, mintha nem is nagyon igyekeznél újra talpra állni — mondta Lilla csendesen.

— Már megint ez? — csattant fel. — Legalább levegőt hagyj venni az embernek!

A hónapok lassan egymásra rakódtak, és Lilla egyre kevésbé tudta becsapni saját magát. Márk szavai mindig szépek voltak, de a munkát messziről kerülte, és minden rosszul sikerült próbálkozásért valaki mást tett felelőssé.

— Képzeld, megint valami nevetséges ajánlattal találtak meg — közölte egyik reggel a konyhaasztalnál. — Üljek ott egész nap, mintha láncra vertek volna? Minek néznek engem?

— És szerinted én mit csinálok nap mint nap? — szakadt ki Lillából.

— Ezzel most mit akarsz mondani? — szűkült össze Márk tekintete. — Hogy rajtad élősködöm? Akkor mondd ki nyíltan.

— Azt mondom, hogy mindent én fizetek kettőnk helyett. A lakást, az ételt, a te kényelmes kis igényeidet. Minden az én vállamat nyomja.

— Ó, hát már vezetjük a könyvelést is! — tapsolt gúnyosan. — Micsoda pénzügyi igazgató lett belőled! Én színt viszek az életedbe, te meg forintokkal dobálózol.

Lilla lassan letette a bögréjét. A harag már égette a torkát, mint valami forró, visszatarthatatlan hullám.

— Színt viszel? Te csak heverészel, és sajnáltatod magad. Ez nem társas élet, Márk. Ez teher.

— Nocsak — pattant fel, a hangja élesen megemelkedett. — Tehát teher vagyok? Ki vitt téged éttermekbe? Ki jelent meg virággal?

— Valaha igen. Régen. A végén pedig már azt is az én pénzemből tetted.

— Hálátlan vagy, ennyi az egész! — ordította, nyála apró cseppekben fröccsent szét. — Rád pazaroltam a fiatalságomat, te meg aprópénzen nyavalyogsz!

Lilla ekkor lassan felemelte rá a tekintetét.

Lilla hosszan nézte, de a tekintete előtt már nem az a fiú állt, aki valaha csokorral a kezében várta. Az a régi Márk tengereket ígért neki; ez a mostani pedig már attól is összeroppant, ha le kellett volna mennie a közértig.

— Márk, nekem ebből elég — szólalt meg csendesen. — Belefáradtam, hogy egy felnőtt férfit húzzak magam után, mintha gyerek volna.

— Akkor ne húzz — vágta rá sértetten. — Kényszerített valaki? Te vállaltad, hát oldd meg te.

Pár nappal később aztán előállt egy beszélgetéssel, amely után Lilla előtt minden maradék köd felszállt.

— Tudod egyáltalán, miért nincs még esküvőnk? — kérdezte Márk, miközben kényelmesen elterült a fotelben, mintha ő lenne a ház ura. — Mert nem állsz mögém.