„Csak fogd a kezem, és meglátod, az egész világ a miénk lesz” — mondta Márk mosolyogva, Lilla pedig hitt a közös jövőben
Ez a kezdet túl szép, túl ártatlan.
Az egész közös történetük eleinte olyan volt, mintha valami romantikus képeslapról lépett volna le. Márk esténként rendre megvárta Lillát, virágot vitt neki, aztán elvitte olyan kis helyekre, ahol finoman szólt a zene, és minden beszélgetésükben ott csillogott valami nagy ígéret. Arról mesélt, hogy egyszer majd együtt járják be a világot, megnéznek két óceánt, és idegen városok tucatjain fognak kéz a kézben végigsétálni.
— Csak fogd a kezem, és meglátod, az egész világ a miénk lesz — mondta mosolyogva, közben gyengéden a füle mögé igazított egy elszabadult hajtincset.
— Útközben sem fogod megbánni? — kacagott fel Lilla.
— Én? Veled akár a világ végéig is elmennék. Te vagy az én emberem, érted? A legjobb, aki történhetett velem.
Lilla akkoriban, szőke hajával és naiv bizalmával, minden egyes szavát készpénznek vette. Alig múlt húszéves, Márk pedig néhány évvel idősebb volt nála. Saját otthonuk még nem akadt, de ott volt a tekintetükben az a fény, amelyből az ember könnyen jövőt épít magának.
— Tudod, mit szeretek benned a legjobban? — kérdezte egyszer Lilla. — Azt, hogy melletted biztonságban érzem magam. Olyan megbízhatónak tűnsz.
— Ez most dicséret, vagy valami komoly szakvélemény? — hunyorított játékosan Márk.
— Szerelem, te bolond. Méghozzá az igazi fajtából.
Lillának addigra jutott egy kisebb részesedés a nagymamája régi családi házából. A tulajdonrészét végül a nagynénje váltotta meg, a kapott összeget pedig Lilla betétként félretette. Úgy határozott, erről egyelőre senkinek nem beszél.
— Ma olyan elgondolkodó vagy — jegyezte meg egyszer Márk. — Baj van?
— Nincs semmi. Csak azon töprengek, milyenek leszünk mondjuk tíz év múlva.
— Tehetősek és boldogok — felelte azonnal, magabiztosan. — Ezt megígérem neked.
Kezdetben csak randizgattak, később azonban kivettek egy apró lakást, és összeköltöztek. Mindketten dolgoztak, terveket dédelgettek, és az első időszakban minden úgy tűnt, mintha a boldogság könnyed, magától értetődő ígéretére épülne.
— Képzeld, összekaptam az egyik fickóval a munkahelyen — közölte egy nap Márk, miközben keresztben elnyúlt a kanapén. — Felmondtam.
— Máris? Hiszen alig egy hónapja még örültél annak az állásnak — csodálkozott Lilla csendesen.
— Addig örültem, amíg rá nem jöttem, hogy ott semmibe vesznek. Úgy dobálják rám a feladatokat, mintha igásló lennék. Talán acélból vagyok?
— Lehet, hogy távozás előtt meg kellett volna próbálnod megbeszélni velük.
— Ugyan kivel? Ott senki nem ért a normális szóból. Majd találok valami jobbat, ne félj.
Lilla végül csak bólintott. Azt hitte, átmeneti nehézségről van szó, ilyesmi bárkivel előfordulhat, ezért nem akarta sürgetni vagy sarokba szorítani.
Az évek során Márk négy munkahelyről is eltűnt, mindig valamilyen sértett magyarázattal. Egyszer a társaság nem felelt meg neki, máskor a vezető „piszkálódott”, aztán a belső szabályzat lett elviselhetetlen, mert szerinte megalázta az embert.
— Márk, holnapután esedékes a lakbér — szólt Lilla óvatosan.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz