Elhallgatott. Aztán egészen más hangon szólalt meg:

– Tényleg lecseréltetted a zárakat?

– Igen – mondtam. – És erről nincs vita.

– Eszter beszélt tele a fejedet – jelentette ki. – Tudtam.

– Nem – válaszoltam nyugodtan. – Te beszélted tele, amikor közölted, hogy másnap idehozod Júliát.

Ekkor megszakította a hívást. Ezúttal nem örömömben mosolyodtam el, hanem azért, mert sikerült nem meginognom.

Este Eszter üzent, hogy Gábor szó nélkül elvitte a csomagot. Elolvastam, majd félretettem a telefont.

A lakás nem attól lett más, hogy egy férfi elment belőle. Attól változott meg, hogy többé senki nem parancsolhatott a félelmeimnek.

Végigjártam a szobákat, és lekapcsoltam a felesleges lámpákat. A konyhában csak az asztal fölötti kicsi fényt hagytam égve.

Ott feküdt a dokumentumokat őrző mappa és az új kulcscsomó. Felvettem az irattartót, végigsimítottam a kemény fedelét, aztán betettem a szekrénybe.

Először bezártam az ajtót az új zárakkal, majd megmozgattam a kilincset, hogy biztos legyek benne. Egyetlen gondolat maradt bennem: az otthonnak a gazdáját kell védenie, nem a gazdája türelmét próbára tennie. Ezután a Gábor után maradt utolsó holmikat tartalmazó csomagot is feliratoztam, és az ajtó mellé állítottam, hogy átadható legyen. Teát töltöttem magamnak, leültem a tiszta asztalhoz, és hosszú idő óta először nem vártam idegen lépteket a folyosóról. Ebben a lakásban többé nem maradt hely mások terveinek, és senki nem dönthette el helyettem, hol van az otthonom.