Töltőre tettem a telefont, majd végigsétáltam a lakáson. A hálószobában üresen tátongott a szekrény egyik széle, a fürdőben még ott hevert a borotvája a tükör mellett, az előszobában pedig mintha még mindig érződött volna az idegen düh savanyú szaga.

Másnap reggel Eszter vastag irattartóval érkezett. Gyorsan megölelt, nem kezdett hosszú magyarázatokba, hanem azonnal leült az asztalhoz.

– Mutasd, mit hagyott itt – mondta. – És add ide az új kulcsokat is, elteszem őket biztonságba.

– Nem félsz ettől a felelősségtől? – kérdeztem. – Most már nálad lesznek a papírok is, meg a tartalék kulcsok.

– Én mástól félek – felelte Eszter. – Attól, hogy egyszer mégis úgy döntesz, inkább tűrsz tovább, csak hogy béke legyen.

– Nem fogok így dönteni – mondtam halkan. – A tegnapi nap elég volt.

Sorban kiraktuk az iratokat. Az ajándékozási szerződés, a tulajdoni lap, a társasházkezelőnek szóló bejelentés, a zárakról kapott számla és Gábor fenyegető üzenete egymás mellett feküdtek előttünk, katonás rendben, nyugodtan.

– Innentől nincs hatalma feletted – mondta Eszter. – Lehet mérges, írhat, követelőzhet, de a lakással már nem rendelkezhet.

– Azt fogja mondani, hogy kidobtuk – jegyeztem meg.

– Ő ment el Júliához – vágta rá a lányom. – Csak közben szerette volna magával vinni a lakásodat is.

Elmosolyodtam. Először fordult elő, hogy Gábor fenyegetése nem rémisztőnek tűnt, hanem kicsinyesnek és átlátszónak.

– Erősebb vagy, mint hiszed, anya – mondta Eszter. – Csak túl sokáig játszottad el, hogy ő irányít.

– Azt hittem, így marad nyugalom a családban – válaszoltam. – Csakhogy kiderült, ez a nyugalom mindenkinek jó volt, rajtam kívül.

Eszter megfogta a kezem. Ültünk így egy darabig, nagy szavak nélkül, mert ami igazán számított, azt addigra már megtettük.

Ezután ellenőrizte a zárakat, belenézett a postaládába, majd a pótkulcsokat gondosan eltette a táskájába. Néztem őt, és egyszerre világossá vált: nem elveszítettem a lakásomat, hanem végre megvédtem az otthonomat.

Miután elment, nekiláttam annak, amit addig halogattam. Levettem a polcról Gábor dobozát, amely tele volt régi kábelekkel, összeszedtem az apróságait, mindent egy zacskóba raktam, ráírtam a nevét, és letettem az ajtó mellé.

Aztán letöröltem az asztalt. Ott, ahol korábban a kulcsai hevertek, halvány kör maradt egy csésze után. Azt a foltot különös alapossággal tüntettem el.

Délután csörgött a telefonom. Gábor hívott.

– Mit akarsz? – kérdeztem, amikor felvettem.

– Beugranék a maradék holmimért – mondta. – És szeretnék normálisan beszélni veled.

– A dolgaidat átadom a portásnak – feleltem. – Nekünk már nincs miről beszélnünk.

– Még az ajtót sem nyitod ki? – kérdezte. – Ennyi év után?

– A tegnapi nap után nem – mondtam. – Megkaptad a döntésemet.

– Még meggondolhatom magam – próbálkozott. – Júliával sem olyan egyszerű minden.

– Ez már nem az én ügyem – válaszoltam. – Az én ügyem a lakás volt, és az lezárult.

– Anna, ne legyél ennyire kemény – mondta. – Nem vagyok idegen.

– Egy idegen legalább nem próbált volna beköltöztetni egy másik nőt az otthonomba, és közben elvenni a felét – feleltem. – Úgyhogy ne az emlékekkel akarj nyomást gyakorolni rám.