„Én nem azért jöttem el szabadságra, hogy itt egyszerre dajkát és kertészt játsszak” — Nóra felállt a teraszon, kipirult arccal, földes rövidnadrágban nézett szembe a családdal
Ez az igazságtalan, megalázó, szívbe markoló csend.
— Én nem azért jöttem el szabadságra, hogy itt egyszerre dajkát és kertészt játsszak. Amikor Nóra végre kimondta ezt, a teraszon mintha egyszerre elvágták volna a hangokat.
Még a gyerekek zsivaja is elhalt pár pillanatra. Ott álltam az asztalnál, egy paradicsomokkal megrakott kosarat szorongatva, és egyszerűen nem akartam elhinni, hogy tényleg ezt hallottam.
A fiam, Martin, hirtelen felnézett a telefonjából.
— Nóra…
— Ne, Martin. Most az egyszer hadd mondjam végig.
A menyem letette maga elé a limonádéspoharat, aztán felállt. Kipirult az arca, a haja sebtében összefogva lógott a tarkóján, a rövidnadrágján pedig sötét földnyom virított. Reggel óta megöntözte a veteményest, ebédet készített, három gyerek után szaladgált, ráadásul még a teraszt is kitakarította.
Most pedig szembefordult velem, és nem kerülte a tekintetemet.
— Hatodik napja vagyunk itt — mondta csendesen. — Hat napja. És mióta megérkeztünk, egyetlen olyan napom sem volt, amit valóban pihenésnek nevezhetnék.
Összehúztam a szemöldökömet.
— Ugyan már, senki sem parancsolta meg neked, hogy bármit is csinálj.
Nóra rövid, fanyar nevetést hallatott.
— Komolyan ezt mondod?
A kert irányába intett.
— Ki kopogott be tegnap reggel hétkor azzal, hogy „az uborkát még a hőség előtt mindenképp meg kell locsolni”?
Összezártam a számat.
— Csak megkértelek egy apróságra.
— És azelőtt? Ki szólt, hogy húzzam ki a gazt az eper mellől?
— Az alig volt húsz perc.
— Másfél órám ment el vele.
Martin ekkor felállt a székről.
— Jó, de most tényleg nem egy kis gazolás miatt kellene veszekednünk…
Nóra felé fordult.
— Nem a gazolásról beszélek, Martin.
Nem emelte fel a hangját.
Pont ettől lett az egész még kínosabb.
Olyan nyugalommal beszélt, amilyen csak annak a hangjában van, aki már túl sokáig tartotta magában a neheztelést.
Hat nappal korábban érkeztünk meg a vidéki házunkba.
A „mi” azonban ezúttal nem csupán engem és a férjemet jelentette, hanem szinte az egész családot.
Andrással tizenöt évvel ezelőtt vettük azt a kis házat. Nyáronként mindig eltöltöttünk ott néhány hetet, mert nekünk ez jelentette a kikapcsolódást.
Abban az évben Martin állt elő az ötlettel, hogy Nóra is jöjjön velünk, valamint a két gyerekük: a nyolcéves Márk és az ötéves Dóra.
A lányom, Vivien is úgy döntött, hogy néhány napra csatlakozik hozzánk.
Ő a négyéves kisfiával, Balázzsal érkezett.
Az elején minden éppen olyannak látszott, amilyennek egy családi nyaralásnak lennie kell.
Ragyogott a nap.
A terasz tágas volt.
A kert buján zöldellt.
A gyerekeknek felfújható medencét állítottunk fel.
Esténként együtt ültünk az asztal köré.
Nóra az első napon még mosolyogva jegyezte meg:
— Pont erre vágytam. Két hétre, amikor végre nem kell a munkahelyi dolgokon járatnom az agyam.
Egy nagy cégnél dolgozott adminisztratív vezetőként, és az utóbbi hónapokban sokszor csak késő este ért haza. Láttam rajta, hogy kimerült, ezt nem is tagadtam volna.
Csakhogy az én szememben a vidéki ház sosem volt szálloda. Nekem természetesnek tűnt, hogy aki ott pihen, az a közös élet apró teendőiből is vállal valamennyit.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz