– Most boldog vagy? – kérdezte. – Mindent elvettél?

– Nem – feleltem. – Csak visszaszereztem az ajtómat.

Felkapta a bőröndöt és a táskát. A küszöbnél még megállt, mintha arra várna, hogy meginogjak, és mondjak valami engesztelőt.

– Júlia legalább megért engem – mondta. – Ő nem számolgat minden papírfecnit.

– Akkor kényelmes dolga lesz veled – válaszoltam. – Egészen addig, amíg el nem kezded az ő lakását is számolgatni.

Sértetten nézett rám, de nem talált választ. Az ajtó tompán csukódott be mögötte, búcsú nélkül.

Elfordítottam a felső zárat, aztán az alsót is. Utána még egyszer lenyomtam a kilincset, mert egy ilyen beszélgetés után az ember már a régi kulcsokban sem bízik.

Nem engedtem meg magamnak, hogy leüljek. Ha leülök, eszembe jutott volna, hogyan hozott valaha kenyeret, hogyan javította meg a konyhai sámlit, hogyan nevetett a süteményeimen. Nekem pedig most nem emlékekre volt szükségem, hanem rendre.

Felhívtam a ház karbantartóját, aki zárszereléssel is foglalkozott. Röviden elmondtam, hogy még aznap ki kell cserélni a zárbetéteket, mert az előző lakó nem szívesen adta le a kulcsokat.

– Este át tudok menni – mondta a szerelő. – Munkadíjjal és az új betétekkel együtt nagyjából huszonegyezer forint lesz.

– Jöjjön – feleltem. – És kérek róla számlát.

Amíg vártam, felhívtam Esztert. A lányom nem kezdett jajgatni, nem sajnálkozott, és ezért különösen hálás voltam neki.

– Elment? – kérdezte. – A kulcsokat otthagyta?

– Elment, a kulcsokat leadta, de a zárakat kicseréltetem – mondtam. – A régiek már nem illenek az életemhez.

– Jól teszed – válaszolta Eszter. – A számlát őrizd meg, majd betesszük a lakás papírjai közé.

– Nem bánod, hogy minden a te nevedre került? – kérdeztem. – Ez most már a te felelősséged is.

– Anya, én csak azt bánom, hogy nem korábban szántad rá magad – mondta. – Nem a nyakamon élsz, hanem otthon vagy.

Ezekre a szavakra nagyobb szükségem volt, mint bármilyen hosszú vigasztalásra.

Letettem a telefont, és lassan elkezdtem eltakarítani az asztalról mindazt, ami az iménti beszélgetés után ott maradt: Gábor összegyűrt papírlapját, az üres csészét, a kenyérmorzsákat.

A zárszerelő estére érkezett. Mellette álltam, és némán figyeltem, ahogy leszereli a régi alkatrészeket, majd a helyükre illeszti az újakat.

– Próbálja ki – nyújtotta felém a kulcscsomót. – A korábbi kulcsokkal ezt már nem lehet nyitni.

Többször is kinyitottam, aztán bezártam az ajtót. A zár még kissé szorosan járt, de határozottan, mintha maga is most tanulná az új rendet.

– Rendben lesz – mondtam. – A számlát kérem az én nevemre.

Kitöltötte a papírt, én pedig betettem abba a mappába, ahol már ott volt az ajándékozási szerződés és a tulajdoni lap másolata.

Később Gábor üzenetet küldött. Mindössze néhány szó állt benne: „Ezt még meg fogod bánni.”

Nem válaszoltam. Lefotóztam az üzenetet, és továbbküldtem Eszternek, mert akkorra már megértettem: ami fontos, annak nem az emlékezetben, hanem bizonyítékok között kell megmaradnia.

– Ne írj neki vissza – válaszolta a lányom. – Holnap átmegyek, átnézzük az iratokat, és elhozok egy pótkulcskészletet.