– Én vagyok az – vágott közbe Gábor. – Eszter, felfogod te egyáltalán, mit művelt az anyád?

– Felfogom – válaszolta a lányom nyugodtan. – Megvédte az otthonát.

– A beleegyezésem nélkül átvetted a lakást? – kérdezte élesen. – Neked ez nem kellemetlen?

– Nem – felelte Eszter. – Harminchat éves vagyok, és meg tudom különböztetni az önvédelmet a kapzsiságtól.

– Akkor szerinted is fogjam a bőröndömet, és tűnjek el? – kérdezte Gábor. – Ennyi év után?

– Te mondtad anyának, hogy elmész – felelte Eszter. – Akkor menj. Csak a lakás nélkül.

– Be vagyok jelentve ide – mondta Gábor. – Ne tegyetek úgy, mintha nem is léteznék.

– A bejelentett lakcím ügye hivatalos úton rendezhető – mondta Eszter. – De a kulcsokat ma hagyd ott anyánál.

– Már te parancsolgatsz nekem? – kérdezte. – Ennyire felnőttél?

– Igen – mondta Eszter. – A lakás tulajdonosaként.

Gábor olyan hirtelen szakította meg a hívást, hogy a telefon majdnem kicsúszott a kezéből. Aztán rám nézett, de már nem úgy, mint a feleségére, hanem mint valakire, akitől nem sikerült elvennie azt, amit akart.

– Ügyes tanítványod lett a lányodból – mondta. – Pont olyan hideg, mint te.

– Ő a lányom – feleltem. – És nem hagyta, hogy vendéggé tegyél a saját otthonomban.

– Már nem is a sajátod – húzta félre a száját. – Hiszen te magad adtad oda.

– A lányomnak adtam, hogy megmentsem az otthont – mondtam. – Neked ebből semmi hasznod nem lesz.

Bement a hálószobába. Megálltam az ajtóban, de nem léptem be, nehogy később azt állíthassa, akadályoztam a pakolásban.

– Vidd el az ingeidet, az irataidat, a cipőidet és azokat a kabátokat, amiket hordasz – mondtam. – Ami itt marad, azt összerakom egy zsákba, és Eszteren keresztül eljuttatom hozzád.

– Ne dirigálj – morogta, miközben lerángatta a ruhákat a vállfákról. – Eleget parancsolgattál már.

– Én most kezdtem el a saját nevemben beszélni – válaszoltam. – A kettő között nagy különbség van.

Gondatlanul hajigálta a holmiját a bőröndbe. Az ingujjak kilógtak, a zoknik a szőnyegre estek, de egyszer sem hajoltam le értük.

– Tényleg nem félsz? – kérdezte egyszer csak. – Egyáltalán nem?

– Attól félek, hogy megint úgy teszek, mintha semmi sem történne – mondtam. – Na, az többé nem lesz.

Erre nem válaszolt. Csak lecsapta a bőrönd fedelét, majd visszament a konyhába.

Az asztalnál megtorpant. Az iratokat addigra már dossziéba tettem, és magamnál tartottam.

– Nem hagyom itt az összes kulcsot – mondta. – Ki tudja, mire lehet még szükségem.

– Mindet itt hagyod – feleltem. – A bejárati ajtóét, a kapuét és a postaládáét is.

– Már a postaláda is erődítmény lett? – kérdezte gúnyosan.

– Igen – mondtam. – Kezdjük azzal.

Az asztalra dobta a kulcscsomót. Alaposan megnéztem, és azonnal feltűnt, hogy az alsó zár kicsi kulcsa hiányzik.

– Az alsó kulcs – mondtam. – Vedd ki a zsebedből.

– Elhagytam – vágta rá túl gyorsan.

– Akkor most hívom Esztert – mondtam. – És innentől ez már nem családi beszélgetés lesz.

Gábor benyúlt a kabátja zsebébe, elővette a kulcsot, és a többi mellé tette. Ezúttal rögtön felkaptam az egész csomót, és betettem a fiókba.