Gábor felállt, majd rögtön vissza is rogyott a székre. Csend telepedett a konyhára, és az asztalon heverő, összegyűrt papírja egyszerre szánalmasnak tűnt.

– Ez nem tisztességes – mondta rekedten. – Majdnem az egész életemet itt éltem le.

– Addig éltél itt, amíg a férjem voltál – feleltem. – Ma pedig te magad közölted, hogy vége.

– Indulatból mondhattam – kapaszkodott bele ebbe a mondatba, mintha kilincset talált volna egy zárt ajtón. – Az ember néha olyasmit is kimond, amit nem gondol komolyan.

– Indulatból az ember legfeljebb becsap egy szekrényajtót – mondtam. – De amikor valaki eladási tervvel és kiszámolt kártérítési összeggel érkezik, az már nem elszólás. Az előkészület.

– Te ezt mind előre kitervelted – mondta. – Hidegen, számítóan, ellenem.

– Nem ellened számoltam – válaszoltam. – Hanem végre magamért.

Fogta a saját papírját, ököllel még jobban összegyűrte, aztán beledobta a nejlonszatyrába. Amikor újra megszólalt, halkabb volt, majdnem békülékeny. De én már kihallottam belőle, hogy nem megbánást hallok, hanem újabb kerülőutat keres.

– Anna, ne romboljunk le mindent végleg – mondta. – Én elhamarkodtam, te is előkészítettél egy ütést, de attól még megállapodhatunk.

– Miről? – kérdeztem. – Hogy te itt laksz Júliával, amíg én vendégeskedem Eszternél?

– Ilyet nem mondtam – tiltakozott. – Én csak átmeneti különköltözésre gondoltam.

– Átmenetileg, eladási szándéknyilatkozattal és pénzköveteléssel? – vontam fel a szemöldököm. – Ez valahogy nem áll össze.

– Akkor legalább térítsd meg, amit beleöltem – mondta. – Nem fogok egy szatyorral kisétálni, mintha egyszerűen kiradíroztatok volna.

– Ha találsz számlákat, a tárgyakról beszélhetünk – feleltem. – A lakásról nem.

– Most gúnyt űzöl belőlem? – kérdezte. – Én az életemről beszélek.

– Én pedig a lakhatásról – mondtam. – A kettőt ne keverd össze.

Az ajtóhoz lépett, és felkapta a kulcscsomóját. A tenyerén tartotta, mintha az még mindig valamiféle bizonyíték volna.

– Akárhogy is, én vissza fogok jönni – jelentette ki. – Itt vannak a holmijaim, az irataim, a ruháim.

– A dolgaidat most összeszeded – válaszoltam. – Júlia látogatásai nélkül, éjszakázás nélkül, új szabályok nélkül.

– Hiszen már nem is a te otthonod, te mondtad – vetette oda. – Akkor dobjon ki Eszter.

– Eszter már írt a közös képviseletnek – közöltem. – A lakással kapcsolatos ügyeket ezentúl csak mi ketten intézzük.

– Összefogtatok ellenem – mondta. – Anya és lánya a férj ellen.

– Nem – javítottam ki. – A tulajdonos és az anyja áll szemben azzal, hogy idegenek rendelkezzenek az otthonukról.

A „tulajdonos” szó erősebben állította meg, mint bármilyen felemelt hang.

A hangomnál is jobban. Gábor a telefonja után kapott; az ujjai idegesen, dühös gyorsasággal futottak végig a kijelzőn.

– Most azonnal felhívom – jelentette ki. – Magyarázza el ő maga, hogyan vette át a lakást a hátam mögött.

– Hívd csak – mondtam. – De tedd ki hangosításra.

Eszter szinte az első csörgésre felvette. A hangjából azonnal kihallottam, hogy számított erre a hívásra, és már előre összeszedte magát.

– Anya, minden rendben van nálad? – kérdezte köszönés helyett. – Gábor még ott van?