Gábor felpattant, és járkálni kezdett a konyhában. Csakhogy a hely szűk volt; a nagy elhatározása két lépés után beleütközött a hűtőbe meg a sámliba.

– Anna, ne próbálj velem játszani – mondta. – Sokkal kellemetlenebbé tudom tenni ezt az egészet, mint gondolnád.

– Mivel? – kérdeztem. – Azzal, hogy kártérítést követelsz a polcokért?

– Ne gúnyolódj – vágta rá. – Tudom, hogy félsz egyedül maradni.

– Féltem – feleltem nyugodtan. – Addig, amíg azt hittem, a férjem áll mellettem, nem pedig valaki, aki már a kiköltöztetésemet tervezgeti.

– Senki nem akar téged kitenni innen – csattant fel. – Csak felajánlottam egy észszerű megoldást.

– Kinek észszerűt? – néztem rá. – Neked? Hogy ne kelljen Júliának magyarázkodnod, miért nincs hirtelen üres lakásod?

Az ablak felé fordult, és elhallgatott. A párkányon ott állt a muskátli, amelyet már régóta le akart velem vetetni, mert szerinte útban volt, amikor ki akarta nyitni az ablakot.

– Júliának ehhez semmi köze – szólalt meg kis idő múlva. – Ő csak szeretné tudni, mire számíthat.

– Hát most tudni fogja – mondtam. – És te is.

Felálltam, kihúztam a komód felső fiókját, és elővettem egy vastag, patentos mappát. Egy hónapja külön tartottam a többi irattól, és egyetlen percre sem hagytam szem előtt.

– Mi az nálad? – kérdezte Gábor. – Már megint számlák?

– Iratok – válaszoltam. – Pont azok, amelyeket annyira kerestél.

Visszaült a székre. Óvatos lett a tekintete, de az arcára még mindig megpróbált valami fölényes mosolyt erőltetni.

– Na, mutasd csak – mondta. – Lássuk, mivel akarsz megijeszteni.

– Nem ijesztgetlek – feleltem. – Lezárok valamit.

Kivettem az ajándékozási szerződést és a friss tulajdoni lapot, majd szépen, egyenesen letettem őket az asztal közepére, kettőnk közé. A papírok hangtalanul simultak a terítőre, Gábor mégis úgy hőkölt hátra, mintha nehéz lakatot tettem volna elé.

– Ez meg mi? – kérdezte. – Honnan van?

– A lakás papírjai – mondtam. – Egy hónappal ezelőtt átírattam Eszter nevére.

Először csak bámulta a lapokat, mintha nem értené, mit lát. Aztán hirtelen megváltozott az arca; olyan lett, mint aki most veszi észre, hogy az ajtó, amelyen be akart menni, már rég be van zárva.

– Mit csináltál? – sziszegte. – Nélkülem?

– Igen – válaszoltam. – A lakás az enyém volt, és én rendelkeztem róla.

– Ehhez nem volt jogod! – kapott a papírok felé, de rátettem a tenyeremet. – Add ide!

– Az iratokhoz nem nyúlsz – mondtam. – Nézni lehet, elvenni nem.

– Mindent Eszterre írattál? – kérdezte. – Mindent?

– A lakást – feleltem. – Én pedig itt lakom, a lányommal közösen meghozott döntés alapján, tisztán és hivatalosan.

– Ő beszélt rá – mondta azonnal. – Persze. A lányod ügyesen intézkedett, amíg a férjed nem figyelt.

– Eszter eleinte hallani sem akart róla – vágtam közbe. – Aztán azt mondta, nem élhetek úgy a saját otthonomban, mintha bármikor ki lehetne söpörni onnan.

– Tehát úgy döntöttél, hogy engem teljesen kisemmizel? – nézett rám. – Ennyi év után?

– Te jöttél ide azzal, hogy Júliához mész – emlékeztettem. – Én csak időben kivettem a lakást a terveid közül.