– Összeírtam a menetét – közölte. – Te Eszterhez költözöl, én itt maradok, később eladjuk a lakást, a pénzt pedig elosztjuk.

– És mennyit írtál már elő magadnak? – kérdeztem. – Ha már nélkülem ilyen szépen kidolgoztad a tervet.

– Nekem jár valamiféle kártérítés – húzta ki magát Gábor. – Azonnal egymillió-kétszázezer forint, aztán majd meglátjuk, mi lesz az eladás után.

– Miért járna az azonnal? – néztem rá. – Azért, mert ilyen elegánsan bejelentetted, hogy elmész?

– Azért, ami nekem ebben az életben részem volt – felelte. – Ne tegyél úgy, mintha mindent egyedül cipeltél volna a hátadon.

– Nem teszek úgy – mondtam. – Csak emlékszem rá, hogy ezt a lakást a szüleimtől kaptam.

– A szüleid, a szüleid – utánozott gúnyosan, és rábökött a papírra. – Együtt éltünk itt, tehát családi vagyon.

– Az együttélés nem ugyanaz, mint a közös tulajdon – válaszoltam. – Különösen akkor nem, ha az egyik fél már Júliával akar új életet kezdeni.

Gábor az ajtó felé sandított, mintha attól tartana, hogy valaki hallgatózik a lépcsőházban. Aztán ismét közelebb hajolt hozzám, és lehalkította a hangját.

– Júliát ne keverd bele – mondta. – Tisztességes asszony, és nem avatkozik a családi ügyeinkbe.

– Ahhoz képest holnap már ide akartad hozni – jegyeztem meg. – Így aztán ez a beszélgetés róla is szól.

– Nem mondtam komolyan, hogy rögtön idehozom – sietett a válasszal. – Csak azt akartam, hogy felfogd, mennyire komoly a helyzet.

– Vagyis egy másik nő nevével próbáltál megijeszteni? – kérdeztem. – Igazán érett módja a távozásnak.

– Te mindent kiforgatsz – csapott rá megint az ujjával a saját papírjára. – Én ésszerű megállapodást ajánlok, te meg kapaszkodsz a falakba.

– Nem a falakba kapaszkodom – mondtam. – Hanem azt az ajtót tartom csukva, amelyet te engedély nélkül akarsz kinyitni.

Elmosolyodott, de a tekintete bizonytalanabb lett. Úgy tűnt, aznap este először vette észre, hogy nem sírok, és nem könyörgök neki, hogy gondolja meg magát.

– Túlságosan nyugodt vagy – jegyezte meg. – Máskor már rég Esztert hívnád, és panaszkodnál neki.

– Eszter már mindent tud – feleltem. – Panaszkodnom sem kellett.

– Hogyhogy tudja? – kapta fel a fejét. – Mit hordtál össze neki?

– Csak azt, amit a saját fülemmel hallottam – mondtam. – Egy hónapja telefonon azt mondtad Júliának, hogy Annát majd elhelyezed a lányánál, a lakás sorsát pedig később elrendezed.

Gábor nem azonnal sápadt el. Előbb felhorkant, aztán a táskára nézett, végül vissza rám.

– Hallgatóztál? – kérdezte. – Hát idáig jutottunk?

– Teát vittem ki a konyhából – feleltem. – Te pedig az előszobában álltál, és elég hangosan beszéltél.

– Az csak egy odavetett mondat volt – védekezett. – Kiragadtad a beszélgetésből.

– Utána keresni kezdted a lakás iratait – folytattam. – Aztán megkérdezted, hol tartom a tulajdoni lapokkal kapcsolatos mappámat.

– Jogom volt tudni, hol vannak a családi dokumentumok – mondta. – Egy férj nem levegő a saját otthonában.

– Attól, hogy valaki férj, még nem lesz automatikusan a ház ura.

– Különösen nem attól, hogy kulcs csörög a zsebében – tettem hozzá. – Ráadásul ma te magad mondtad ki, hogy elmész.